A megbocsátás Fico-módra

A világ legújabb csodái között itt van mindjárt Robert Fico esete. Aki, miután többször lőtték, telve ambícióval, hamarosan visszatérhet a politikai adokkapokba. A besztercebányai orvoscsapat bravúros, életmentő műtétsorozatán túlmutató igazi csoda mégis inkább az, ahogy a lábadozó szlovák miniszterelnök a merénylője tettére reagált. A megbocsátás nemes erényét gyakorolta, amely zavarba ejtően új jelenség a gyűlölettel átitatott nemzetközi politikai légkörben. Ahol ember embernek a farkasa. Ebben a vérgőzös atmoszférában – azt hihetnénk –, hogy végképp nincs helye az irgalomnak, kifinomult lelki rezdüléseknek. És íme, mégis…

Korábban a megbocsátás gesztusa elsősorban egyházi személyekre volt jellemző, mint például amikor II. János Pál pápa kijárta a merénylője büntetésének mérséklését. Vagy amikor 2006. október 23-án a Vértesaljai László jezsuita lelkész az őt agyba-főbe verő rendőrök lelki üdvéért közös imára szólította fel a körülötte lévő, megszeppent embereket. Egyházi méltóságoktól nem is megy csodaszámba az ilyen és ehhez hasonló emelkedettség. Fico viszont a politikai csatározásokban edződött, keménykötésű államférfi, nem éppen a jámborságáról ismert. Pályafutását alvilági kapcsolatok, zűrös magánéleti botrányok tarkították, és sokáig a magyarok ádáz ellenségeként tartották számon. (Ő akadályozta meg, hogy a felvidéki magyarok kettős állampolgárságot kapjanak, illetve a magyarok kollektív bűnösségét kimondó Benes-dekrétum eltörlését.)

Az ember azonban felülemelkedhet korábbi énjén, és akár egy katartikus élmény hatására megjárhatja a damaszkuszi utat. (A farizeus Saulból szentéletű Paulus válhat.) A kommunista Nagy Imre is például egy adott történelmi pillanatban képes volt túllépni addigi meggyőződésén, és mint az '56-os forradalom mártírját tartjuk számon. Az irodalom is bővelkedik hasonló példákban. Az egyik legismertebb a Nyomorultakból Jean Valjean romantikus históriája, aki hétpróbás bűnözőből, szökött gályarabként, meggazdagodva egy csupaszív, mindenkin segítő jótevővőként találta meg önmagát és a helyét a világban.

A magyargyűlölőből magyarbaráttá vált Robert Ficónak a merénylőjével szemben tanúsított, elegáns gesztusának többféle bizakodásra okot adó összetevője is lehet. Fordulatot hozhat a gonosz reflexek által irányított politikai csatározásokban, ahol a megtorlás, a könyörtelen számonkérés, a bosszú mellett most megjelenhet a pozitív reakció is. Az ilyen érték pedig pozitív érzelmeket válthat ki, és egyfajta viselkedési mintát adva változást idézhet elő. Volt már ilyen a történelemben, ezért nem valamiféle gyermeki naivitásról van szó. A késő középkor európai válságára új gondolati támpontként Itáliában jelent meg az erénypolitika, amely aztán hozzájárult az újjászületés, a reneszánsz kor beköszöntéséhez. (Európában elsők között Mátyás király uralkodása alatt éppen Magyarországon virágzott fel a reneszánsz.)

A szlovák miniszterelnök elleni támadáshoz lehet hasonlítani a Magyarországgal szemben az Európai Bíróság által legutóbb elkövetett merényletet is, amely nyolcvanmilliárd forintnyi brutális büntetés kiszabásával próbálja eltenni láb alól az országunkat azért, mert nem vagyunk hajlandóak migránsok illegális tömegeit magunkra szabadítani. Az ítélet ugyanakkor nem más, mint merénylet az EU-s jogszabályok és a józan ész törvényei ellen.

Ahhoz, hogy ebből a csapdahelyzetből miként tudunk kiszabadulni, reményt adhat Müller Péter megállapításába kapaszkodni, amely szerint „nincs a világon olyan nagy baj, amin egy csoda ne segíthetne”.

A szerző újságíró