Dippold Pál

Vélemény és vita

Magánszféraprogram

Néhány héttel az európai parlamenti és az önkormányzati választások után már nem a sértett értetlenség uralja a baloldali közbeszédet. A vesztesek abbahagyták a sopánkodást, hogy hát mennyi ostoba ember van körülöttük, annyira hülyék például, nem őket választották meg polgármesternek vagy képviselőnek. Nem volt túl izgalmas olvasmány az úgynevezett közösségi felületeken pár hétig eluralkodó sértett jajongás.

Az élet megy tovább. A négy-öt évenkénti választási láz elmúltával új izgalmak után néztek az emberek. Például néhányan azon háborognak, hogy titkosszolgálati módszerekkel ellenőrzik a gyermekvédelemben dolgozók életvitelét. A kákán a csomót mindig megtalálók teleszellemeskedik a sajtót. A gyermekvédelmi dolgozók nevében például a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének elnöke odaböki a kérdést: „Tényleg a rendőrség bűnfelderítési osztálya ellenőrzi majd, hogy a gyermekfelügyelő azon a helyen bulizik, amit megjelölt?”

A gyermekvédelmi törvény módosítása néhány óriás éntudatú embert nagyon felháborított. Hát micsoda dolog, hogy egy kvázi titkosszolgálattal – ez lenne a Nemzeti Védelmi Szolgálat – ellenőriztetik bárki magánéletét? Ott csattognak az újabb és újabb kérdő mondatok, hogy mi indokolja ezt az új eljárást. Meg hogy nem próbálta nekik érdemben elmagyarázni senki sem, hogy miért is történik mindez.

A korlátlan magánéleti szabadság képviselői közül páran rohantak is a Szabad Európába. Miféle hallatlan skandalum, hogy az ellenőrzés mikéntjét megfogalmazó jogszabályban ott van egy szörnyű adatlap, ám ez sem elég, az ellenőrök kimehetnek a gyermekvédelmi dolgozó lakására, és beszélhetnek a szomszédokkal is.

Mint gyöngytyúk a takonyra, úgy csaptak le a törvény mellékletében szereplő adatlapra az elszánt magánéleti szabadságvédők. Micsoda példátlan módszer – mondják –, hogy megvizsgálják, hazudtak-e az adatlapot kitöltő gyermekvédelmi dolgozók. Ellenőrzik, hogy kikkel élnek együtt, milyen értéktárgyaik vannak, hol szórakoznak, mi a hobbijuk, és mi a káros szenvedélyük, esetleg milyen tudatmódosító szereket használtak eddig.

A Társaság a Szabadságjogokért nevű közismerten szélsőliberális szervezet magánszféraprogramjának szakértője is beszerepeltette magát a Szabad Európába: „Ez az intézkedés kirívó mértékben hatol be az emberek magánéletébe anélkül, hogy tudni lehetne, egyáltalán alkalmas-e bármilyen pozitív eredmény elérésére.”

És akkor mi van? – kérdezhetjük, miért baj az, ha a gyerekek körében mozgó illetők ellenőrzése mindenki, a többség számára legalábbis, természetes életvitelbéli és viselkedési ügyekre kérdez rá? Egyáltalán nem biztos, hogy az alkoholista, füvező, netán esetleg pedofil dolgozónak helye lehet gyerekek között.

Még akkor sem, ha bizonyos szakszervezeti vezetők igazuk biztos tudatában azt harsogják, hogy a magánéleti kérdőív csak arra jó, hogy idegesítsék vele a dolgozókat, szakmai tartalom nincs mögötte. Aztán meglóbálja az enyhe fenyegetést, hogy a dolgozók közül már többen bejelentették, hogy az engedetlenségtől sem riadnak vissza, továbbá arra is készülnek, hogy a nagy nyilvánosság előtt elmondják, milyen valódi megoldásokra van szükség a magyar gyermekvédelemben. Nem az lett volna a dolguk, hogy eddig is a nyilvánosság elé tárják a szerintük helytelenül kezelt ügyeket? Ki akadályoz meg bárkit is abban ma Magyarországon, hogy szabadon közzétegye véleményét? Senki.

A divatosra felfújt legújabb álbotrány részletein meg csámcsogjanak csak az elszánt magánszféraprogramok emberei meg a mindig tettre kész szakszervezetek. A gyerekeket talán éppenséggel tőlük kéne távol tartani.

A szerző író