Igen, a sárga a nyerő. Már Kosztolányi álomtintái közül is a sárga volt a legszebb, erre jött Karácsony főpolgármester, és monarchiasárgára mázolta Budapestet. Mi meg elhittük neki, hogy ha munka helyett krikszkrakszokat, japán betűket ír, s egy kacskaringós, kedves madarat, már megtette a magáét. És boldog város élén ül, áll, biciklizik, és most persze a választással méltán övé a sárga érem. Mármint az arany. Mégpedig háromszázhuszonnégy szavazatnyi fölénnyel. Annyival kapott többet Vitézy Dávidnál, aki ugyan nem csapott különösebb hangzavart, de most éppen a szavazatok újraszámolását kéri.
Pedig nagy jótéteménye a városnak Karácsony. Gondoljunk csak bele, hány és hány ember veszítette volna el a munkáját, hány és hány család lenne földönfutó, élne ezentúl az utcán, ha nem ez a stramm, mosolygós szemüvegű ember dolgozik nekünk, értünk, hivatásos boldogítóként. Például mit szednének össze a köztisztaságiak, ha nem a szemetesládákat, mert hát a szemetet csak ötletszerűen szállítják el, nincs ugyanis hol, mibe gyűjteni? És mi lenne a sok-sok festő-mázoló sorsa, ha egy új főember leállítaná az egészet, s azt mondaná, hogy neki bizony a sárgáról az irigység és a félcédula jut az eszébe? És ha nincs más festék, hát leállítaná a bérmázolóit. Igaz, az előző főpolgármester is éppen sárgára állította át a taxikat, a buszokat pedig éppen a sárgáról, s idővel bele is bukott. Bár nem biztos, hogy ebbe, ám megeshet, hogy ez volt a többi irigy szín, a tréfás-lila, borszínű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikító, téglabarna és halványkék bosszúja. Igen, mert az eget mégis csak halványkékre egészséges pingálni, és a Dunához sem passzol a sárga vízibiciklisáv. Arról meg már nem is beszélve, hogy elmaradnának az izgalmas reggeli meg esti autocrossversenyek, kiszorulnának a városból, s nem az izgalom, az unalom ölné meg a pesti polgárokat. És hát ugye az unalom, még ha gyilkol is, mégiscsak unalmasabb.
No, de mi lenne az érzékeny oszlopos emberekkel? Ők is rengeteget fáradoztak Pest közlekedéséért. Most kimennének a pusztára, mint nagy ősük, a szír szerzetes Simeon? Oszlopra költöznének? Viszont olyan lenne a város, mintha éppen színtelen tintákkal itatta volna át a nagy szabadkai költő-író. Se hangzavar, se káosz, se hisztéria. Csak az álmos hétköznapok. Mindennap szürke, unalmas béke, semmittevés, csupán az egyhangú munka, munka és munka, az elől pedig sok-sok ember menekül. Még az ezereszű Karácsony főgondolkodó is.
Úgyhogy boldogok lehetünk és hálásak. Na, nem a főpolgármesternek. Nem. Hanem azoknak a fővárosi lakótársaknak, akik megmentették nekünk őt. Már csak azért is, mert a mi Gergelyünk még mindig tele van életerővel, tettvággyal, bizonyítási álmokkal, tervekkel. Színes tintákkal rajzolt tervekkel, még akkor is, ha némelyik krikszkraksznak tűnik föl. Mert ugyan a Lánchidat már részben sikerült lezárni, a Dunát megtisztítani a hátán cipelt hajóktól, a rakpartokat a bámészkodóktól, és a metrókon is barkácsoltak valamicskét, de Karácsony nélkül… Nos, Karácsony nélkül semmi nem úgy megy, mint vele. Vele minden olyan szép, minden olyan más, minden olyan egyszerű. Még a kátyúk és a dugók is, amelyeket eleve beépítettek. Már eredetileg benne vannak a karácsonyi tervekben. Úgyhogy nem kell éveket várni egy-egy belvárosi úttest lezülléséig, azok már nyomorékon születnek. Csak megy az autós, hajt, úgy tesz, mintha a Hungaroringen versenyezne, csak éppen az egyik bánatos sikánban – így elegáns írni vagy mondani – a szervizkocsit kell hívni hozzá. Mármint a kocsijához.
És hát az építkezések. Például a Városliget, a Magyar Zene Háza. Ahol a mester együtt sír a hegedűvel és az álzöldekkel néhány fa után, egyszerűen azért, mert nem ő találta ki az egészet. Mint Kőbányára sem ő hozná Dubajt.
Itt, Pesten minden együtt van, öröm itt élni. Megerősítettek ebbéli hitemben a derék fővárosi polgárok, akikkel egyetemben megörököltem én is Budapest vőlegénye, a szenvedélyes Podmaniczky Frigyes városimádatát. Az utódokra meg egy szintén színes, széles vásznú városháza-áruló házasságszédelgőt hagyunk. Szigorúan sárgára mázolva.
A szerző újságíró