Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Merénylet

Naponta szembesülünk az elvetemült merénylőkkel, akik kormányokban, uniós bizottságokban, vállalatok és nemzetközi szervezetek élén azzal fenyegetnek, hogy ránk zúdítják a háborút, s mindazt, ami ezzel jár

Stürghl grófnak hívták Ausztria miniszterelnökét, aki belevitte az Osztrák–Magyar Monarchiát a világháborúba. A legfőbb felelősség persze az uralkodóé, Ferenc Józsefé volt, de Stürghl gróf elkötelezett háborúpártisága is sokat nyomott a latba. Addig győzködte gróf Tisza István magyar miniszterelnököt, míg az beadta a derekát, s mehetett az ultimátum, majd a hadüzenet Szerbiának. Stürghl grófot 1916-ban egy bécsi étteremben lelőtte egy Friedrich Adler nevű osztrák szocialista. A háború ürügyéül is egy merénylet szolgált, bizonyos Gavrilo Princip Szarajevóban lelőtte Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és a feleségét. A háborút megelőző feszült időszakban a magyar parlamentben Kovács Gyula képviselő rálőtt Tisza István akkori házelnökre, majd 1918. október 31-én Kéri Pál és Pogány József irányításával meg is gyilkolták Tisza grófot. Kovács képviselőt a bíróság felmentette, mint beszámíthatatlant. Kaliforniában hunyt el 1963-ban.

Stürghl gróf merénylőjét nem végezték ki, pere idején már Ferenc József sem volt az élők sorában (1916 őszén hunyt el), IV. Károly király pedig megkegyelmezett a merénylőnek, így az kihasználva az 1918-as év zűrzavarát, mosolyogva távozott a börtönből, és hirdethette tovább szocialista eszméit. Sokak szemében hőssé is vált, mint aki elsőként lépett fel a meggyűlölt háborúval szemben. Hogy közönséges gyilkos volt? Mit tegyünk: haladó demokrata, szocialista, sőt kommunista. Zürichben hunyt el puha párnák közt 1960-ban! Ugyanebben az esztendőben halt meg Kéri Pál is, akit szintén nem végeztek ki (mint ahogy senkit a Tisza-gyilkosság feltételezett elkövetői közül), Moszkva „kiváltotta”, s onnan is meglépve az Egyesült Államokban hunyt el, mint „utolsó régi bujdosó” (Faludy György). Pogány nem járt ilyen jól, saját elvtársai gyilkolták meg Moszkvában 1938-ban. Nem tudom, vajon Stürghl grófra hogyan emlékeznek a mai Ausztriában, Principre a szerbek nemzeti hősként tekintenek, s volt idő, amikor a csehszlovák kormány július 28-án dísztáviratban köszöntötte a jugoszláv népet a nagyszerű tett (alattomos gyilkosság) elkövetéséért. Hol van már a tavalyi hó, de Princip több szobra is áll Szerbiában. Hiába, a szerbeknek sem könnyű…

A versaillesi békét Hermann Müller külügyminiszter írta alá német részről, ő szociáldemokrata volt, de ezt már nem tartották olyan nagy bűnnek, mint a compiégne-i fegyverszünet aláírását Matthias Erzberger alkancellár részéről. Ezt tekintették az egyik legfájóbb „tőrdöfésnek”. Őt egy merénylő 1921-ben megölte. Később Fényes László a Népszavában „leleplezte”, hogy három bajor Gömbös Gyula – akkori ellenzéki politikus – telkén húzódott meg, s ők lehettek Erzberger gyilkosai. Ez a Fényes László vádlott volt a Tisza-perben, de bizonyítékok híján két évi vizsgálati fogság után szabadon engedték. Nemsokára Ausztriában találjuk, ahol 1924 -ben egy Jaworek nevű merénylő lelőtte Ignaz Siepel kancellárt, katolikus papot, aki nem halt meg, olyannyira, hogy két év múlva újra Ausztria kancellárja lett. De az ország csak nem tudott stabilizálódni – mint Bethlen István miniszterelnöksége alatt Magyarország –, jöttek a marxista felkelések, majd a nemzeti szocialista ellenlökések. Forró nyár volt 1927-ben is, legalább száz halottal Bécsben, és aztán 1934-ben is, kvázi polgárháború. Ennek során megölték Dollfuss kancellárt is, akinek a merénylőjét elfogták és felkötötték, ami annál is érdekesebb, mert a német SS tagja volt, de Hitler nem látta elérkezettnek az időt, hogy közbeavatkozzon. Alig egy éve volt hatalmon, éppen el volt foglalva Ernst Röhm és az SA-vezérkar likvidálásával, és a rohamosztag, a milliós SA megrendszabályozásával. Ez komoly feladat volt, sokkal fontosabb, mint a bécsi puccskísérlet. Az SA eljelentéktelenítését lélegzetvisszafojtva és elismeréssel figyelte Európa és Németország is. Szinte államférfiúi nagyságot kölcsönzött Hitlernek ez a leszámolás. Sokan csettintettek: ez igen! Pedig csak gyilkosság volt. S gyilkosságból soha semmi értékes nem születik.

Valami rossz sugallatok járhattak 1934-ben a világban, mert ebben az évben lőtték le Marseilles-ben Sándor jugoszláv királyt, és annak kocsijában ülő Barthou francia külügyminisztert. Szinte soha nem említik, hogy a merényletnek rajtuk kívül még három áldozata volt, két asszony és egy rendőr. S meghalt a merénylő is, bizonyos Velicsko Dimitrij Kerin, hidegvérű macedón/bolgár bérgyilkos, az ORIM szeparatista szervezet tagja. A merényletben benne voltak a horvát szeparatisták is, az USTASA mozgalom tagjai, akik közül végül három embert ítéltek börtönre Franciaországban. Mikor 1941-ben létrejött az önálló horvát állam, és Franciaország már német megszállás alatt volt, kerestették a bajtársaikat, de már csak egy élt közülük. Nem egy jó arány…

Ebben az évben volt a Kirov-gyilkosság is Leningrádban. Kirovot, az ottani kommunista első titkárt egy Nyikolajev nevű elégedetlen elvtárs gyilkolta meg. Nem egészen világos, hogy miért volt elégedetlen – nem jutott előre a ranglétrán, nem kapott megfelelő élelmiszer-kiutalást –, de annyi bizonyos, hogy a gyilkosságot Sztálin arra használta fel, hogy a világtörténelem legnagyobb békeidőben zajlott vérengzéséhez fogjon. E vérengzés során a merénylő is meghalt, s néhány hónapon belül szinte mindenki, akivel bármilyen kapcsolatban volt. S e mellett a párt és állam, valamint a hadsereg vezérkarának jelentős része. Jellemző, hogy ezt a „tisztogatást” Hitler értékelte a legtöbbre.

A merényletek, gyilkosságok önmagukban is hirdetik az elviselhetetlen önbíráskodást, erőszakot, embertelenséget. Teljesen mindegy, ki az áldozat. Förtelmes, aberrált náci, vagy jóképű, empatikus bolsevik. A politikai sokszínűségtől idegenkedő király, miniszterelnök vagy diktátor. Világmegváltó szocialista, elvadult kommunista vagy humanista polgár, nemzetéért dolgozó nemes politikus. A mi generációnkban elevenen él a megdöbbenés, amit a II. János Pál elleni merénylet napján éreztünk. Attól a perctől más lett a világ számomra is. Csodáltam a pápa természetes viszonyát a merénylőhöz, Ali Agcahoz, aki egy profi bérgyilkos volt. (Akkoriban nem volt kétség bennünk, hogy a bolgár „szál” valójában a Szovjetunióba vezet.) És megértettem, azt is, hogy amnesztiát kért neki. Igaz, helyeseltem, hogy egy másik merényletért Törökországban mégis bebörtönözték. De 2010-ben szabadult. Hatvanhat éves.

Megdöbbentő volt a merénylet Ronald Reagan ellen is. Kedveltem az elnököt, a humorát, elszántságát, sokat köszönhetünk neki. S hogy a merénylő elvétette, pedig öt méterről adott le hat lövést. Vagy hat méterről ötöt. Ezzel az elnökön kívül másik három embert is megsebesített, az egyiket maradandóan. John Hinckley-nek hívták és huszonöt éves volt. Nem voltak politikai motivációi, egy színésznőnek akart imponálni, akit a Taxisofőr című rettenetes filmben látott. Elmegyógyintézetbe került, de nyolc éve már szabadlábon van. Alig emlékszem már a svéd, a szerb, az izraeli, a volt japán miniszterelnök meggyilkolására, pedig ezek az utóbbi évtizedekben voltak. S mennyi elképesztő ostobaság még!

Akiket itt említettem, mind revolverrel a kézben követték el tettüket. Meggyőződésből vagy pénzért, mindegy is. Nemrég a szlovák miniszterelnököt lőtték meg. Ilyesmire még felkapjuk a fejünket, de a hétköznapi erőszak már csaknem megszokottá válik a világban. Tömegmészárlások amerikai iskoláktól moszkvai koncerttermekig, párizsi lapszerkesztőségektől norvég ifjúsági táborokig. Késelések, szándékos gázolások, nemi erőszak, vandalizmus. Mindennapos eset. S közben a szemünk láttára zajlik a mészárlás, a háború, s naponta szembesülünk az elvetemült merénylőkkel, akik kormányokban, uniós bizottságokban, vállalatok és nemzetközi szervezetek élén azzal fenyegetnek, hogy ránk zúdítják a háborút, s mindazt, ami ezzel jár. Ők sem mások, mint merénylők, s még veszélyesebbek is, mint akik pisztollyal a kézben gyilkolnak. Lefogni a kezüket, csendesíteni vérgőzös követőiket, ez a legfontosabb feladat mostanában.

A szerző történész