Még a baloldali, objektív, független médiumok is háborognak, miután Nádas Pétert azért nem engedték a Világ Kultúráinak Háza Nemzetközi Irodalmi Díjának közelébe, mert elismert fehér férfi. Azt követően borult ki a bili, hogy a zsűri két tagja besokallt, miután a kiírás szellemében vitáztak, amely világosan kimondja, hogy nemzetiségre, etnikai hovatartozásra, politikai és vallási nézetekre tekintet nélkül félreteszik az előítéleteket. A szakmai felvetésre pedig azt a válasz érkezett, hogy „Fehér nőként, amúgy sincs itt semmi mondanivalód!” Szigorúan elemezve a szabályozást, tán még némi igazságot is felfedezhetünk, hiszen abban nyoma sincs a nemi egyenlőségnek, bár a vita érvei között egyébként felvetődött a női alkotók előnyös megkülönböztetése. Igaz, kifejezetten a nem fehérek esetében, hiszen a nézeteltérés már eleve azért robbant ki, mert három fekete nő lemaradt a szűkített listáról, míg egy francia fehér rákerült, akit okvetlenül ki kellett emiatt húzni. Ennek tükrében teljesen logikus, hogy a fehér nőt mégsem cserélhetik egy fehér férfira.
Alighanem kevesen emlékeznek már Pierre Victurnien Vergniaud nevére. A nagynak tartott francia forradalom idején, több mint kétszáz évvel ezelőtt élt girondista politikustól származik az a közismert mondás, miszerint a „forradalom felfalja saját gyermekeit”. Vele is pontosan ez történt, a radikalizálódás hevében a királyhoz hasonlóan porba hullott a feje.
A polkorrektség nem csupán határokat, tréfát sem ismer, és az áldozatok érettségüket leginkább azzal bizonyíthatják, ha előbb tiszteletteljesen elfogadják az íratlan szabálymódosításokat, majd ezt követően még tapsolnak is hozzá, ellenkező esetben a fősodor a számukra még meghagyott díjaknál sem veszi figyelembe őket, aztán porba hullnak. A hazai szélsőbaloldali médiumok legalábbis a polkorrektséggel magyarázzák a még saját köreiket is megdöbbentő eljárást. Pedig nem kellene elámulni az elgondoláson, hiszen Berlinből már eddig is hajmeresztő történetek röppentek világgá, ám még olyan messzeségbe sem kellett jutni, a mi kis haladár fővárosunkban évekkel ezelőtt következmények nélkül hangoztathatta Gyurcsány Ferenc egyik kedvence, hogy a fehér, heteroszexuális, keresztény férfiak rémisztő képződmények.
Nádas Péternél mindez akkor nem verte ki a biztosítékot, mással volt elfoglalva. A diktatúrák természetrajza kötötte le, amelynek egyik változatát otthona körül vélte felfedezni. A szabad világot kereste, valahol messze, túl az óperencián, valahol az ober Ennsen, s ennek nyomatékkal adott hangot. Azt a világot dicsőítette, ahonnan a gondosan megválogatott hírek a demokrácia virulásáról, a kirekesztés feneketlen mélységbe süllyedéséről, a tollászok önfeledt dalolásáról, a tetszőlegesen összeállított család fennköltségéről zengtek ódákat. Csak remélhetjük, hogy a diktatúrák természetrajzában azóta még jobban elmélyedt, és képes még felismerni Goebbels reinkarnációjának hivatalnokait, öltsenek bármilyen jelmezt.
A szerző vezető szerkesztő