Az a két történet, amely a napokban eset meg mifelénk, elgondolkodásra késztethet mindenkit arról, milyen világban éljük napjainkat. A Keleti pályaudvar Lotz-termében álló zongora sokáig üde színfoltnak számított. Az játszott rajta, aki akart és azt, amit tudott. Szállt a sínek felett Chopin dallama, remek jazzmotívum vagy éppen a boci-boci tarkát klimpírozta egy kezdő művész. A zongorát egy szép estén arra járó urak szétverték, részben feldarabolták, megmaradt részébe sört és csikket helyeztek el, ezzel mintegy megszabadítva a pályaudvart ettől az oda nem illő tárgytól. Tették, mert ugyebár ez a hely a barátságos csöveseknek, a szorgos zsebtolvajoknak, a kedves garázdáknak kell hogy otthona legyen, mindenféle muzsika csak ront a megszokott összképen.
Azon, hogy egy súlyosan egyszerű állampolgár a rendőrség telefonszámán az után érdeklődött, segítene neki a hatóság egy sürgős betonozásban, lévén a szerződött mesterek faképnél hagyták őt, tulajdonképpen semmi meglepő nincs. Hiszen az, hogy a rendőrség a „Szolgálunk és védünk” szlogennel végzi kemény munkáját, azt a roppant egyszerű állampolgárunk szerint ugyebár úgy is lehet értelmezni, hogy minden ház körüli munkára is ki lehet hívni őket. Innen már csak egy lépés az a katasztrófavédelemhez beérkező hívás lesz, amely nyomán riadót kéretik elrendelni, mert Nyákmák úr kertjében olyan botrányosan magasra nőtt a gaz, hogy az azonnali beavatkozást igényel.