Czopf Áron

Vélemény és vita

Élet-halál kérdés

Vajon szépnek talál minket a halál, amikor ránk néz? Úgy értem, nem csak a legvégén, hanem éppen most, ebben a percben. Nem is olyan indokolatlan ez a kérdés, mint amilyennek elsőre tűnik. Gondoljunk bele, mit jelentett az, amikor egy szamuráj felékesítette magát az ütközet előtt, vagy amikor a spártai harcosok – látszólag épp közmondásos vadságuk ellenére – a hajukat fésülték a halál előterében, a középkori lovagok pedig alkalomhoz illő öltözetet vettek, címeres pajzsokat markoltak, kürtöket fújtak és a legkülönbözőbb ünnepi díszekkel készülődtek a nagy találkozásra. Mire szolgált vajon ez a nagyfokú igényesség a halállal szemben? Úgy hiszem, hogy minden ilyen öltözködés és felvérteződés a megfelelő jelenlét előállítását szolgálja. Ilyenkor a halál és az élet is öltözködik, teljes szinkronban, mintha egy tükörben néznék egymást. Figyelemre méltó, hogy Clairvaux-i Szent Bernát már a szépítkezés túlhajtásaitól óvja a lovagokat: nem illő – úgymond –, hogy a lovagok tetszeni akarjanak az ellenségnek. De megkockáztatom, hogy sokak számára az ütközet nem is az ellenséggel való találkozást jelentette, hanem egy ennél sokkal különlegesebb alkalmat: éspedig a halállal való találkozást.

Nem jutunk közelebb a kérdés megoldásához, ha az életet egy saját körében pangó totalitásként értelmezzük, mert a biológiai élethez csupán biológiai halál tartozik. Mire megyünk ezzel? Ki kell lépnünk ebből a körből, hogy lássuk: az élet különféle meghatározott és sajátos minőséggel telített formáihoz más-más halálnemek tartoznak. Egy hagyományos társadalomban ezért különböző rituálékkal és jelekkel vették körül a halált. Ernst Kantorowicz híres tézise szerint a halál pillanatában élesen megkülönböztették a király fizikai és politikai testét. Ezért mondhatták azt rögtön a halál beállta után, hogy „meghalt a király, éljen a király!” De ugyanígy sajátos jelentést tulajdonítottak a bűnözők halálának is, amelynek szimbolikusan tükröznie kellett a bűnöző életét és a közösség normatudatát is. A halál a folytonosság jele volt, és tanúskodnia kellett valamiről. Nem lehetett néma hóhér vagy csupán vak véletlen. Minden téren más formát adtak neki. Nem ugyanúgy halt meg egy íjász és egy lovag, egy kovács és egy pásztor, egy férfi és egy nő. Nem ugyanazzal a halállal halt meg a szerzetes és a kötéltáncos. Nem, még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy a középkorban az egyenlőség eszméje szinte kizárólag a haláltudat részeként jelent meg.

Kétségtelen, hogy a halál bizonyos értelemben kiegyenlíti az élet ezerféleképpen burjánzó valóságát. Ezért is ábrázolják kaszásként, hiszen a kaszás levágja az ég felé nyújtózkodó életet, és csak az egyenlő töveket hagyja meg a földeken. De a halál, ha egyenletessé teszi is az élet egy bizonyos értelmét, mégsem egészen közös. Mindenkinek saját halála van, mert mindenkinek van lelke. A saját halál éppen a halhatatlan lélekről szóló tanítás miatt volt a középkor egyik nagy szenvedélye. A halálozásról nem statisztikát készítettek, nem számok formájában próbálták asszimilálni és az emberi rend részévé tenni, hanem a falfestmények haláltáncaival, a halálról szóló énekek és imádságok formájában. Bergman A hetedik pecsét című filmje szemléletessé teszi a halálhoz való viszony egyénítésének technikáját. A film egy lovagról szól, aki úgy nyer haladékot a haláltól, hogy sakkozni kezd vele, és a lépések között tovább keresi Istent és az élet értelmét. A fekete és a fehér bábuk lépései egymást keresztezik, az élet és a halál lépései egyre bonyolultabb mintázatokat hoznak létre, a haladék pedig lassan lejár. A történet nem középkori, inkább modern egzisztencialista jegyeket mutat, mégis jól szemlélteti a saját halállal folytatott párbeszéd és a halál jelenlétében élt mindennapok gondolatát. A hagyományos ember mintha vonzódott volna ehhez a jelenléthez. Nem értjük ezt a különös vonzalmat, mert a halál a modern élet legfőbb tabui közé tartozik, és ezt a tabusítást valamivel jobban értjük, mint a halál közelségében élt élet komor szenvedélyeit.

Legyünk empatikusak a korunkkal! Valószínűleg jó oka van annak, hogy a modern ember egy kisgyermek sértettségével hallgat – nem hajlandó bemutatkozni, nem hajlandó előre köszönni a saját halálának. A haláltól való elidegenedésünk abból fakad, hogy az utóbbi évszázadok során totalizálódott a biológiai élet tudata. Az élet és a halál a modernitásban így többé már nem barátai és nem is útitársai egymásnak. Vajon hozzáadna valami a lét emberi minőségéhez, ha egyensúlyba hoznánk vagy kiengesztelnénk egymással az élet és a halál tudatát? Erre a kérdésre a keresztény válasz közismert, csak szinte senki sem veszi komolyan. „Senki közülünk nem él önmagának, és senki nem hal meg önmagának. Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14.7-8)

Az ember az egyetlen faj, amely saját névvel illeti a halált, és ezáltal megkülönbözteti azt az élet minden más jelenségétől. Nagy erőfeszítésébe telik, hogy ellensúlyozni tudja a halál negativitását, ezért állandóan kijelentéseket tesz, táncol, szobrokat farag és palotákat épít. Ily módon az ember az egyetlen faj, amelyik veszi a bátorságot, hogy megbirkózzon a halál negativitásával. Nézzük a piramisokat, nézzük a Tádzs Mahalt vagy az Invalidusok házát! Az élet és a halál egymást kiegészítő formái vonulnak végig minden civilizáción. A pozitív és negatív formák játéka egyaránt része a világörökségnek. A halál az élet tükre. Ezért fordult még a reneszánsz embere is a halál misztériuma felé, hogy megértse: mi ez az egész. A reneszánsz és a lassan ébredő modernség kezdetben még csak egyénítette a halál tudatát. Az emberek sokáig saját életük értelmének titkos pecsétjeként őrizték a halál tudatát. Meg akarták ismerni a saját halálukat. A keblükön hordozták a sejtelmét és olykor aggódva szemügyre vették, vagy lassan és nyugodtan lélegeztek vele, mintha egy titkos amulett, egy alvó gyermek vagy olyan különleges csempészáru pihenne a testükön.

A romantika volt az utolsó korszak, amikor a halál egyénítése lehetséges volt. Egyfelől ez az a kor, amikor Novalis kizárólag a költői szubjektum erejével kíván átugorni a halál szakadékán, hogy újra láthassa szerelmét, másfelől ez a vonalharcászat kora is, amikor a katonáknak többé már nem adatik meg a párviadal és az egyéni halál lehetősége. Ne értsük félre, nem a halál kerül túlerőbe az élettel szemben – üres frázis lenne ezt mondani –, hanem minden tömegessé válik. Az egyre általánosabb mozgósítás megjelenik az élet minden területén: a háborúban, az iparban és a politikai életben is, tehát az élet és a halál egyszerre válik tömegessé és arctalanná. Rilke ebben az összefüggésben fohászkodott saját halálért a következő szavakkal: „Saját halálát, add, ó, én Uram, / mindenkinek, mely kín, gond, szerelem / közt önsorsából nő ki lassudan.” (Csorba Győző fordítása)

Ez nosztalgia. Ha karikírozni akarnánk a modern tömegtársadalom halálhoz fűződő viszonyát, akkor azt is mondhatnánk, hogy „már a halál sem a régi”. De nem illik mások szerencsétlenségén gúnyolódni. Hát még ha ez a saját nyomorúságunk is! Saját halála nincsen senkinek, mert a totális mozgósítás társadalma mindenkit eltávolít attól az egzisztenciális szférától, amelyben az életet és a halált a sajátunknak tekinthetnénk. Egy munkahelyi baleset során az üzemben halunk meg, a munkafolyamat részeként vagy egy ötéves terv folyamán. Lehet, hogy a munka révén birtokba veszünk valamit, de ez semmiképpen sem a saját életünk és következésképpen nem is a saját halálunk, hanem valami más. Ugyanígy tűnik fel korunk háborúja is: a hódítás tárgya lehet egy magaslat, egy épület, sőt nyerhetünk időt is az ellenséges csapatmozgásokkal szemben, de saját halálunk már nem lehet. Lássuk be, a nyílvessző és a rakéta között eltelt néhány évszázad. Időközben letűntek az élet és a halál ősi rezsimjei. A háború régen párbeszéd volt a halállal, ma viszont szóhoz sem jutunk: az egész háború a halál monológjává változott.

Értjük Rilke fohászát. Akár a miénk is lehetne. Végső soron nem a halálról szól, hanem az életről és arról, hogy amíg nincsen saját életünk, saját halálunk sem lehet. De mi is az élet? Ez az igazi kérdés. Milyen a jó élet? Pillants át a halál válla fölött, s akkor megtudod.

A szerző eszmetörténész