Homokszem a gépezetben

A mostani, felfordult időkben, amikor hatalmas erők mozdulnak meg a hagyományos értékek szétzilálására, érdemes leszögezni: ha minden így folytatódik, akkor ez nem a vége, hanem a kezdete valami, eddig még nem is sejtett torz világnak. Lehet erre azt mondani, hogy a jövő miatt fájjon a következő generációk feje, de aki felelősen gondolkodik családról, nemzetről, az szeretne egy normálisan működő világot az utódokra hagyni. De vajon lehetséges ez? Lehet az árral szemben úszni? Vajon vannak olyan jelek, amelyek reményre jogosítanak?

A Nyugat állapotát tekintve úgy tűnhet, hogy az újbaloldali úthenger mindent maga alá temet, s csak idő kérdése, hogy az eltörlés kultúrája végérvényesen diadaltort üljön. Lassan semmi sincs, ami szent: a vallás, a nemzeti kultúra és a nemzeti identitás egyaránt támadások célpontjává vált, recsegnek-ropognak tartóoszlopaik. S a progresszív ideológiák még a természet rendje szerinti nemi identitást is megkérdőjelezik, torzszüleményeket teremtve. Borzongató e jövőkép, ám a nyugati jólétben elkényelmesedett, s a média által befolyásolt nyugati polgár kritikátlanul belesimul az új világba. Eszébe sem jut lázadozni, ellenkezőleg: ha valaki lázad, azt megbélyegzi, elhallgattatja és kiközösíti. És eszébe sem jut arra gondolni, hogy a koldusóra előbb-utóbb elérkezik, amikor meg kell fizetni a gyalázatok árát.

Magyarország azonban – minden balliberális erőlködés ellenére – mégiscsak az az üdítő sziget, ahol homokszem került az eltörlés kultúrájának zakatoló gépezetébe. És ennek meghatározó oka az, hogy nálunk a csendes többség okult a múltból, még észben tartja a 20. század gyalázatait, s a gyalázatok árát is. Még emlékszik arra, hogy a múlt század társadalmi kataklizmái másról sem szóltak, mint Magyarország megcsonkításáról, kirablásáról és megszállásáról; anyagi és szellemi javainak kifosztásáról s a megszámlálhatatlan életáldozatról.

A magyarok csendes többsége nem felejt, mert megtanulta a leckét. Megtanulta, hogy mitől kell óvakodni, miből kell kimaradni és miként lehet túlélni. És a tanulás nem ért véget. Most éppen azt tanuljuk, hogy miként lehet és kell viszonyulni a világ változásaihoz. S hol a helye a magyaroknak. Jól halad az önképzés, jelzi ezt, hogy Magyarország leértékelt önképe mára csupán rossz álomként él az emlékezetben, s a baloldal által sulykolt kicsinység tudatát felváltotta a reális önértékelés. Nagy muníció ez, országmegtartó erőforrás, a jövőre nézve pedig reménykeltő jel; nem véletlen, hogy szemet szúr a baloldali-progresszív politikai szereplőknek. Akiknek egyetlen cél lebeg a szemük előtt: eltörölni azt a közösségi tudást, amely a történelmi tapasztalatokból eredeztethető és a jövőre nézve korszerűen adaptálható. S amely az önazonosság és a szuverenitás gyökere.

Közeleg a kommunizmus áldozatainak emléknapja, amikor történelmi perspektívából lehet rátekinteni a jelenre és a jövőre. Ismét lesz egy alkalom, amikor fel lehet tárni a kommunista diktatúra mibenlétét, s rá lehet mutatni a jelekre, amelyek előrevetítik a szörnyképződmény születését. Mert nem gondolhatja senki, hogy a kommunizmus a múlté. Új köntösben, újrafogalmazott jelszavakkal, új szereplőkkel, de a már ismert világegyesítő célokkal és zavaros ideológiákkal lopakodik közénk. Észnél kell lenni, mert cifra álarcban és a „jóemberkedés" álságos és nemesnek hazudott programjával támad mindent, ami szuverén és nemzeti. Hacsak az az apró homokszem bele nem kerül a gépezetbe. De bizony ez is előfordul.

Na, akkor jön a prüszkölés, a tüntetés, a fenyegetés, a provokálás, s – mint hab a tortán – Pressman-demonstrálás a hazai baloldal mellett. De azért Magyarország halad; tanul és okosodik, a jeles napokon emlékezik. S a csendes többség büszkén tekint eredményeire. Magyar Nobel-díjasokat köszönt, sportsikereket ünnepel, s pedagógus-béremelésnek örül. És nem mellesleg megköszöni azoknak az elhivatott tanároknak a munkáját, akik zavarkeltő tüntetések helyett elmondják az ifjabb generációknak – nemcsak az emléknapokon –, hogy a kommunizmus nem a múlt meséje, hanem kikozmetikázva bár, de a jelen veszedelme.

A szerző újságíró