Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt milyen illúziókat tápláltam az Európai Unióval, illetve akkor még annak elődjével az Európai Gazdasági Közösséggel kapcsolatban, amely nevével ellentétben nem csupán gazdasági szempontok alapján működött, hanem a demokrácia megtestesítőjeként is. Még híre-hamva sem volt a rendszerváltásnak, amikor erdélyi barátaimat azzal biztattam, hogy majd amikor összeomlik az átkos, és belépünk a szervezetbe, akkor nem lehet csakúgy félresöpörni a problémáikat, hiszen a baszkoknál, a katalánoknál, a dél-tiroliaknál, sőt még a finnországi svédek esetében is feloldották a kisebbségi lét okozta hátrányokat. Nem lehet ez másként Románia vagy Csehszlovákia esetében sem – arra persze nem gondolhattam, hogy a csehek és a szlovákok szétbútoroznak –, a jognak és az erkölcsnek érvényesülnie kell. Árgus szemekkel kutattam, miként is működnek az irigyelt országok, mi is várhat ránk, amikor végre megszabadulunk Moszkva gyámságától. Afelől kétségem sem volt, hogy a népköztársaság csak egy múló tévedés, és megélem annak temetését.
Lassan négy évtizede, hogy az a kísértet már nem járja be Európát, két évtizede magunk is elértük az oly nagyon vágyott tagságot, ám arra rémálmaimban sem gondoltam volna ifjan, hogy végül csöbörből a vödörbe csöppenünk, és az egyik internacionalista kísértetet a másikra cseréljük.
Nyilván én beszélek rossz nyelvet – a globalisták legalábbis erről igyekeznek meggyőzni –, de az biztos, hogy ma már alig értjük egymást. Itt van például a nacionalista kifejezés, amit ők összemostak a sovinisztával – az utóbbit már nem is használják –, én pedig büszke vagyok azokra a gyökerekre, a kevésbé felemelőket is vállalom, amelyektől mindenáron el akarnak vágni. Ugyanakkor változatlanul undorodom az egypártrendszertől, még akkor is, ha azt népfontnak hívják. Mi itt a keleti végeken saját bőrünkön meg eleinkén keresztül megtapasztaltuk, milyen az, amikor egy ernyőszervezet alá bekényszerített látszat sokszínűség működik, és aki másként gondolkodik, az már nem is demokratikus, azzal szemben minden eszköz megengedhető, verőlegényeket – vagy napjainkban verőamazonokat – küldhetnek rájuk, s ha a békés embereket terrorizáló bűnözőkkel szemben a jog erejével eljárnak, akkor a globalista központ lecsap. A népfront ugyanis mindenek felett áll, csak a birodalmi központnak megfelelő célokat képviselje, és akkor sem kell szégyenkeznie a benne résztvevőknek, ha a legbrutálisabb eszközökhöz nyúl valamelyik tagjuk. Vannak jó fasiszták, mint az antifák, és vannak rosszak, akiknek semmi közük a szélsőségekhez, de ha elégszer rájuk sütik a bélyeget, akkor természetesen mindenki annak tekinti őket, hiszen az irdatlan információáradatban úgysem lehet ellenőrizni annak tényszerűségét, elég jelszavakat sulykolni. Ha az antifások neonácikat vernek, az már eleve felmentést ad rémtetteik alól, függetlenül attól, hogy az áldozatoknak bármi közük volt-e a szélsőséges irányzatokhoz. (Abba most ne menjünk bele, hogy önkéntes ítéletvégrehajtók tevékenykedhetnek-e akár szélsőségesekkel szemben is, vagy egy jogállamban, demokráciában, mindez az állam végrehajtószervezeteinek és bíróságainak a feladata.) Maradjunk a népfrontnál, amelynek egyik tagja azt állítja, hogy ő a demokrácia védelmében kegyetlenkedett és terrorizált, ennyi elegendő a vele szemben intézkedők megbélyegzéséhez.
Mindennek persze csak az eltérő nyelvezet az oka, és magától értetődően csupán az én nyelvezetem fogyatékosságából adódik, hogy a liberális demokrácia, valamint a népi demokrácia között egyre inkább áthallást érzékelek.
A szerző vezető szerkesztő