„...szörnyüek az állat-hős igék”

Távol álljon tőlem, hogy a manapság gyűjtőfogalomként ellenzéknek nevezett, meglehetősen heterogén tudati- és érdekeltségi körbe tartozó személyek összességének kívánnék segítségére lenni a globális politikai tér érvényes értelmezésével, azonban kétségtelenül ingerlően hat az emberre az a konzekvens és totális félreértés, amivel újra és újra nekimennek a falnak. Nem mintha az úgynevezett konzervatív oldal felszíni megfejtései sokkal jobb minőséget jelentenének, azonban kétségtelenül a forgalomban lévő ellenzéki toposzok képezik a leglátványosabb kiindulópontot egy jelenség megértéséhez. A jelenség pedig a magyar kultúra szempontjából lényegi és veszélyesen súlyos, aminek egyszer, és a nem is távoli jövőben drága ára következhet. Mondhatni, egy hiánybetegségről van szó. A magyar kultúra értelmezési keretrendszeréből ugyanis egyszerűen kimaradt a posztmodern kor – leginkább talán kultúrtörténeti korszak –, amit Kádár alatt vagy éppen Brezsnyev alatt átaludtunk, s a 90-es években mi még csak ébredezvén, az ezredfordulóra viszont a világ túl is jutott rajta. A posztmodern értelmezése nélkül pedig sem a mai globális kulturális tér, sem a globális politikai tér nem értelmezhető, s ez az értelmezetlenség vezet oda, hogy az ellenzék rosszul beidegzett ösztöneinek engedve olyan érvénytelen megfogalmazásokkal él, mint: „Orbán a hatalom megszállottja, feudális kényúr, a magyarság pedig a középkorban ragadt, önmagáért polgári értelemben felelősséget vállalni képtelen, paternalista nép”.

Ezzel szemben a magyar kormányzati kül- és belpolitika fő vonalaiban önmagához konzekvensen tartja magát immár 14 éve, méghozzá az európai mainstreamhez képest árral szemben, amit az időnként pengeélen táncolással együtt sem lehet nem sikeresnek nevezni. A szó szoros értelmében egyedülálló teljesítmény, ami a logika fő szabályai értelmében sem létezhetne, ha nem lenne „kor-szerű”. Ezzel szemben Európa nyugati fele számára Orbán, illetve a személyével szimbolizált kormányzati politika azért vált vörös posztóvá, mert még esszenciálisabb formában éppenséggel azt a kormányzási módszertant alkalmazza, amelyet a Nyugat a posztmodernben tett magáévá, csak éppen fordított előjellel.

Térjünk is vissza a posztmodernhez, amit immár itt, a poszt-posztmodernben végre meg kellene értenünk. Mert ebből a korból – 1968-tól kezdődően – csak a diáklázadások, a hippimozgalom és speciálisan a keleti blokkban a csehszlovák lázadási kísérlet szokott említésre kerülni, szépen besimítva egy hagyományosnak nevezhető történelemszemléletbe. Pedig akkor, a jelentőségéhez képest viszonylag csöndesen, valami olyasmi jelent meg a kultúra felső tudati rétegeiben, ami azóta is meghatározó módon jelöli ki a Nyugat lehetséges gondolkozási pályáját, és aminek nem fattya, hanem törvényes gyermeke a transzhumanizmus.

A sokak szerint művészeti mozgalomként 1968-tól induló posztmodern gondolati tartalmát főképpen és legkonzekvensebben Jacques Derrida artikulálta, s bár meglehetősen absztraktnak mondható kifejtései nemcsak nálunk, hanem Nyugaton is támasztanak értelmezési nehézségeket, ma egyszerűen annak a következményrendszerében élünk, ami természetesen a kultúra mély rétegeiben nélküle is létezett és munkált, de aminek a tudat felszíni rétegeibe emelésére ő akkor kísérletet tett. Derridánál válik nyilvánvalóvá az ókoron és középkoron át evidens gondolkozási séma megtörése. Ez a gondolkozási séma olyannyira evidens volt, hogy fel sem vetődött más gondolkozási séma lehetségessége. Megtörése éppen ezért egy hosszú folyamat, mert gyakorlatilag kezdetét vette már a kereszténységben, felpörgött a felvilágosodástól, és artikulálódott a posztmodernben.

Mi ez a gondolkozási alapséma?

A gondolkozást átható hierarchikus felépítettség, ami az emberi cselekvés legmélyebb és voltaképpen egyetlen, vagyis gyökérmotívumát rejti. Ha nagyon egyszerű példával illusztrálni akarjuk a hierarchikus strukturáltságot az emberi gondolkozásban, akkor a létezés horizontális, praktikus gyakorlatához képest kapunk egy vertikális irányt – csak fel kell tennünk például a következő kérdést:

Mi az értelme annak, hogy kalapács legyen a létezők között?

Válasz: Az az értelme, hogy az ember tudjon vele szöget beverni.

Vagyis az ember csak akkor látja a kalapács létezését értelmesnek, ha a kalapács létezése a saját létezési síkjánál magasabb rendű létezési síkban értelmet nyer. Ha ugyanis az ember nem használ semmire egy kalapácsot, akkor a kalapácsnak nincs értelme lennie (következésképp az ember nem is fog okot találni kalapács készítésére, és a kalapács megszűnik létezni).

A létezés vertikális, hierarchikus logikájú értelmezése mindenre kiterjedt, és mindenben áthatotta az emberi gondolkozást, tehát vonatkozott magára az emberre is. Éppen ezért ebben a gondolkozási alapsémában az ember önmaga létezését is csak abban a hierarchikus függelmi viszonyban tudta értelmesnek látni, amennyiben saját létezési síkja egy nála magasabb rendű létezési síkban nyert értelmet. Absztrakt értelemben ez a fölöttes Isten. Ebben a gondolkozási sémában tehát nincs, nem létezik, lehetetlen lennie egy olyan konstellációnak, hogy a kalapács azért legyen, hogy legyen kalapács, vagyis önmagáért legyen – avagy az ember azért legyen, hogy legyen ember, vagyis csupán önmagáért legyen. A horizontális létezés a vertikális létezésben értelmeződik, vertikális értelmeződés hiányában megszűnik minden ok a cselekvésre, magára a létezésre. A létezés vertikális iránya pedig szükségképpen vezet át a létezés fizikai praxisából a metafizikába.

Hely hiányában a mélyebb elemzéseket elhagyva, az adott kort meghatározó társadalmi mítoszok között az utolsó olyan, amelyik még magába tudta foglalni ezt a hierarchikus gondolkozási sémát, az a megváltásmítosz volt. A középkor második felétől azonban egyre jobban érvényesült, és legtisztábban az úgynevezett természettudományokban vált önkifejtővé a megváltás mítoszt leváltó új mítosz, az önmegváltás mítosza.

Első pillantásra nem tűnt olyan antagonisztikusnak a két mítosz egymáshoz való viszonya. Sőt, ma is többségben vannak azok, akik önmagukban minden további nélkül összeegyeztethetőnek tartják istenhitükkel a természettudományok akár legmagasabb szintű, szenvedélyes művelését, jóllehet a természettudományok immár több száz éves nyomvonalán semmi egyéb nem történik, mint horizontális kifejtésbe rendeződik minden, ami addig az emberi tudatban vertikális struktúrát jelentett. A természettudományos gondolkozás, legbelsőbb motivációja szerint, nem is konvergálhat máshová, mint a „valóság” tudományos módszertanú teljes megértéséhez, ezáltal teljes birtokba vételéhez, onnan pedig önmaga – mármint az ember – megteremtéséhez. A természettudománynak nincs más lehetősége, mint az ember önkényes újrateremtésében hinni, ez pedig maga a transzhumanizmus.

Tessék csak figyelni Derridára: „Jel és istenség egyazon helyen és időben született meg. A jel korszaka lényegében teologikus. Lehetséges, hogy soha nem ér véget. Történelmi lezárulása azonban már kirajzolódott.”

Máshol: „Ha a kibernetika képes is lesz arra, hogy az összes metafizikai fogalomnak kitegye a szűrét – a lélek, az élet, az érték, a választás, az emlékezet fogalmait is beleértve –, amelyek ez idáig arra szolgáltak, hogy szembeállítsák a gépet és az embert, akkor is meg kell őriznie az írás, a nyom, a gramma vagy a graféma fogalmát mindaddig, amíg saját történelmi-metafizikai beágyazottsága felszínre nem kerül.”

A posztmodernben az ember (jelesül Derrida) arra jött rá, hogy a természettudományos világképpel összeegyeztethetetlen a kultúra minden metafizikai öröksége, és azok a korábban evidensnek és nélkülözhetetlennek gondolt értékkategóriák, mint hogy például az emberi életnek szükségképpen lennie kell értelmének, egyszerűen érvénytelenek, s az önmagát „szabadon” kitaláló és önmagát teremtő ember önmagáért van. Ennek tudomásul vétele, következetes és általános érvényesítése a gondolkozási struktúrában pedig majd egy új kort nyit meg, amihez vezető alkalmas módszertanként dolgozta ki a dekonstrukció azóta is tökéletesen félreértett elvét. És talán ez is volt az egyetlen tévedése, mivel az általa kívánt eredmény eléréséhez nincs és nem volt szükség dekonstrukcióra, mivel időközben a tudomány, technikában és technológiában manifesztálódva, olyan mértékben alakította át az ember létezési környezetét, ami önmagában dekonstruálta a metafizikát, s nem is hagyott teret másnak, mint az önmagát önmagáért teremtő embernek. Heller Ágnes például, aki talán az egyetlen, aki magyar nyelvterületen érvényesen közelített a posztmodernhez, már posztmodernként értelmezi a posztmodernt. Hiányzik a gondolkozásából minden fölérendelődési lehetőség, csakis egymásmellettiség létezik, csakis az önmagában való emberi létezés van. Ez az új evidencia.

Magyarországon azonban ezt a gondolkozást csak egy szűk „elit” tette magáévá, a tömeg térítéséhez a tudomány megváltó befolyása még ma sem eléggé érvényesül, s a sokat emlegetett társadalmi törésvonal éppen ennek a következménye. Még mindig tartja magát a hierarchikus gondolkozási struktúra, bár Nyugatról egyre erőszakosabb áramlatokban közelít az egyetlen, horizontális dimenzióra szűkített gondolkozási alapséma, úgy mint a nemzet és a család fogalmainak leépítése, a cancel culture, a genderfluidizmus, a transzhumanizmus stb.

Megdöbbentő, hogy Ady milyen pontosan érzékelte és jelezte a két gondolkozási séma éleződő dilemmáját már egy évszázaddal előbb:

„S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.”

S egyetlen dilemmánk maradt nekünk is: vajon a hierarchia kiűzése előbb a társadalmi struktúrából, majd totalitást megcélozva a gondolkozási alapsémából is, az ember természetes fejlődésének következménye – amint a posztmodern, mint a természettudományok következetes végiggondolója feltételezi –, vagy éppen ez az a láthatatlanná tevő sipka, amivel a hierarchia önmagát tünteti el az emberi szem elől?

A szerző mérnök-informatikus