Most jó lenni iskolásnak – akár el is énekelhetnénk –, diáknak, nebulónak, hallgatónak. Suli helyett moziba menni, matekóra ürügyén kiruccanni egy jó kis lógásra valamelyik plázába, az elbliccelt magyarórát pedig tartalommal, vagyis focival megtölteni. Elvégre a magyar és a futball bizonyos haladó, mainstream körök szerint különben sem fér össze, hiszen a futball az prolisport, no meg a miniszterelnök is szereti. Nem mondom, tanárt verni ma sem egészséges, bár nem is olyan rég ez is többször megesett nálunk. Ugyanakkor súgni bármely órán, órában kimondottan haladó, közösségépítő, népnevelő és tömegfelemelő mulatság. Már-már tömegsport. Ezért régen, még a mi időnkben, Kádár alatt fülünknél fogva húztak ki bennünket a padból, majd sarokba állítás és naplóba meg ellenőrzőbe történő, goromba beírás következett. Meg hát magatartásból kettes – na, jó, hármas.
Ma meg, ha önmagától nem jut eszébe az ember gyerekének, hogy milyen piszok keveset keres az osztályfőnök meg az énektanár, vannak bizonyos körök, amelyek eszébe juttatják. Súgnak neki. És akkor persze a legstréberebb diák kedve is elmegy Pitagorasz tételétől vagy a napóleoni háborúktól, inkább felkerekedik néhány – mint legutóbb, néhány száz – társával, és elindul megváltani a világot. Elvégre ez a világváltás bizonyos korban és státuszban kivédhetetlen, kötelező.
Például néhány árnyékbokszoló súgó irányításával elindul kerítést bontani a miniszterelnök munkahelye elé. Igen, ez újabban szabadon választható tantárgy a magyar oktatásban, s miközben meghallgat néhány malac beszédet, folyamatosan hull a könnye a szinte éhező komplett tanári karért. Elvégre a sötétben bujkáló súgók világossá tették, hogy a kormány által bejelentett, átlagosan harminckét százalékos pedagógusbér-emelés csak szemfényvesztés, és nem oldja meg az oktatás valódi gondjait. Ezt állítja az Egységes Diákfront és a PDSZ is, amely közösen szervezett szombatra demonstrációt a Belügyminisztérium elé. Ahol aztán a fényes szelek fújta EU-s és PDSZ-es lobogók alatt össze is jött néhány száz diák, anyuka, nagymama és ilyen-olyan aktivista. Persze, egy tüntetés nem tréfa, arra még a sokat látott, veterán ellenzékieknek is készülniük kell. Voltak, akik dobolással, míg mások transzparensekkel edzettek, majd gondoskodtak a hangulatról. Az Egységes Diákfront például állította, és állítja ma is, hiszen nemsokára választások következnek, hogy a kormány hazudik. Újra hazudik, az átlagos emelés ugyanis nem éri el a beígért 32 százalékot. Hogy miként számolták ki, és egyáltalán, kihez jártak matekra, nem tudni, mindenesetre a PDSZ országos választmányának bátor tagja, Pál Alexandra szerint kell már a vitézség, és ő a félelmet nem ismerő tiltakozásnak tulajdonítja a 32,2 százalékos béremelést, amelyről más súgók éppen azt állítják, hogy az nem is annyi. Ők biztosan más, kényszerdiétázó tanártól tanulták az egyszeregyet.
A fiatalok szerint az emelés csak egy része a követeléseiknek, mert az oktatás számos sebből vérzik. Több mint húszezer pedagógus hiányzik, s több mint tízezer diák hagyta el az országot és ment külföldre tanulni. Így aztán évente tíz százalékkal emelkedik a külföldön továbbtanulók száma.
Hát, nem tudom. Ha a súgókat hallom, azt veszem ki permanens jajgatásukból, hogy nincs messze az idő ebben a büdös nagy diktatúrában, amikor gazdag diákokhoz járnak majd ebédelni a nemzet elkeseredett napszámosai, és csak annak a nebulónak mondanak valamit Jókairól vagy a renegát Kautskyról, aki legalább egy ezrest „felvisz”. Ugyanakkor be kell végre látni, roppant maradi, egyenesen múlt századi a tantárgyi szerkezet. Már réges-rég fel kellett volna venni a kordonbontást, a kerítésmászást, a tüntetést, a rendőrdobálást és az anticicerói malac beszédet a tantárgyak közé. No meg a technikát, feltámasztva a dicső politechnikát. Mert hát hiába adja önzetlenül, DK-s diákoknak ingyen bármelyik színház a súgógépet, ha azok nem tudnak bánni vele. Mert ugye volt itt már kakaóbiztos számítógép, vizitdíj-automata meg miniszéf, s valamennyi csupán arra volt jó, hogy a legmenőbb, legkorszerűbb korrupció elnevezésű tantárgyat oktassák a segítségével.
De mára már ezek az idők is elmúltak. Most legfeljebb a súgógép rúghat – magyaróra helyett – labdába, meg valami szavazatszámláló csodamasina, amelynek az ősét már több mint hetvenöt éve kimunkálták bizonyos haladó körök, és kék cédulának nevezték. És ezek a Nyugatra néző, népboldogító haladó körök mindent látnak, mindent tudnak és mindenre hajlandók – a hatalomért.
A szerző újságíró