Zebraszerda

Átugrottunk az egyik évből a másikba, a világban minden változik, minden mozgásban van. A hülyeség viszont állandó. Mozdulatlan és makacs. Nagyjából úgy, ahogyan az a néhány tucat magát pedagógusnak tituláló illető és az általuk megvezetett gyerekek mozognak az időben. Vagyis nemigen, fogcsikorgatva kitartanak a valamikor megfogalmazott követeléseik mellett. Tanár nélkül nincs jövő, kiabálják, tanszabadságot, sztrájkjogot, az általuk státusztörvénynek nevezett új tanári életpálya törvény visszavonását, azonnali ötvenszázalékos béremelést, heti huszonkét tanórát, ötelemű bérrendszert, a teljesítményértékelés eltörlését, európai normáknak megfelelő érdekegyeztető tanácsot, féktelenül szabad szakszervezeteket és önálló oktatási minisztériumot akarnak. Akárki akármit mondjon, ők aztán nem engednek a negyvennyolcból. Csupa elhanyagolt küllemű és hisztérikusan ordítozó ál-Petőfi. Felkapaszkodnak – a ki tudja, milyen pénzekből felállított – tüntetési pódiumaikra, hisztérikusan, remegő hangon kiabálják bele a mikrofonba jó esetben trágárságtól mentes mondataikat. Az ocsmány beszédre ott vannak jól kiképzett tanítványaik. Demokratikus munkamegosztás tehát, legalábbis a verbális térben. Amúgy hol máshol is tudnának ők demokráciázni, mint a saját szavaik világában?

Az egyszeri és egyszerű magyarok azt gondolhatták, hogy miután a kormány bejelentette a pedagógusok januártól érvényes 32 százalékos béremelését, valamiféle értelmes párbeszéd végre elkezdődhet a zajos tanártüntetéseket szervező osztagok és az őket elviselő józan többség között. Vagy ha ez nem történne is meg, igazán visszavehetnének a hergelés hőfokából és az elégedetlenség folyamatos mantrázásából. De ez nem így történik. Folytatódik az őrjöngés, a karácsonyi csillagszórók és a szilveszteri tűzijátékok szikrái alá beállva csak mondják és mondják tovább a magukét a pedagógusok Lenin-fiúi és -lányai. Mert ugye bármiféle érdekképviselet csakis baloldali lehet. Mindenkor szembe kell szállni a hatalommal. Na jó, igazából ez nem így van, csak akkor, ha nekik nem tetsző, nem baloldali, konzervatív kormánya van az országnak. Horn Gyula és Gyurcsány Ferenc idejében elég nagy csöndben voltak ezek az élpedagógusok.

Most, hogy egy igen jelentős béremelés lépett életbe, túl ennek kétségtelenül vonzó anyagi jelentőségén, ott van egy legalább ennyire fontos összetevője a döntésnek: a magyar kormány ebben az ügyben is állta a szavát. Megjött Brüsszelből a hosszú ideig visszatartott, nekünk járó pénz, és másnap már be is jelentették az ehhez a feltételhez kötött béremelést. Azt a nagyon várt lépést, amit a magyar baloldal európai parlamenti képviselő olyan elszántan igyekeztek európai elvtársaiknál elkaszálni. Mert talán egyetlen más ország politikusai sem harcoltak annyit azért, hogy hazájuk ne kapja meg a neki járó forrásokat. A szociáldemokráciáról és az európai bérekről szavaló Dobrev Klára, a minden alkalommal Magyarországnak harcosan alávágó Cseh Katalin meg egyébként ez az egész balliberális magyar csapat mindent megtett azért, hogy pedagógusaink se kaphassák meg jogos jussukat.

A tanárellenes pedagógus-szakszervezetek most tehát agyalhatnak azon, hogy mit is lépnek a béremelésre. Az ezzel kapcsolatos követelésük lényegében teljesült, hiszen 2026-ig talán még nagyobb is lesz annak mértéke, mint ötven százalék. Talán marad nekik a tanárokért tüntető zebraszerda nevű akciósorozat. Ennek lényege, hogy résztvevői minden héten, szerdánként kiállnak egy-egy zebrához, emelgetik tábláikat, amiken az ilyen helyeken szokásos feliratok virítanak: „Ki fog tanítani? Ki fog ebben az országban maradni? A gyerekeink jövőjét teszik tönkre, tanár nélkül nincs jövő!”

A magyarok többsége azonban nem nagyon csatlakozott a zebráknál idétlenkedő provokátorokhoz. Kicsit sem.

A szerző író