Sírtak a lányok. Göteborgban. A horvátok. Meg a magyarok is, de a mieink örömükben. Mégpedig annak örültek a kézilabda világbajnoki középdöntő után, hogy nem szálltak el olimpiai selejtezős álmaik, mert egy góllal legyőzték a mérkőzés folyamán szinte mindvégig több góllal vezető ellenfelüket.
Jó volt látni, hogy a csöppnyi magyar szurkolótrupp égig érő ünnepséget rendezett. Joggal. Joggal, mert megdolgozott, pontosabban megfizetett érte. Talán guruló forintokkal. Mert bizony a jegyeket a norvég–dán–svéd közös rendezésű vb-n aranyárban mérték. A döntő jegyeinek darabjáért harmincezer forintnyi összeget kértek. Volt is balhé belőle. Miközben a norvég válogatott veretlenül menetelt, a csapat játékosai azért szidták saját szövetségüket, mert az illetékesek csak egyetlen meccsre voltak hajlandók csökkenteni a belépők gigantikus árát.
A norvég szervezők az Angola elleni középdöntőre mérsékelték a jegyárat. Ekkor minden belépő 200 koronába, azaz 7000 forintba került. Ennek meg is lett a hatása, mert a trondheimi Spektrum Arénában 6806 néző jelent meg, bár még ez sem jelentett telt házat, hiszen a csarnok befogadóképessége 8960 fő. Az eddig itt rendezett számtalan kézilabda világ- és Európa-bajnokság mindig átütő közönségsikert hozott. Az pedig korábban teljesen elképzelhetetlen volt, hogy Dánia, Svédország vagy Norvégia ne telt ház előtt játssza hazai rendezésű meccseit. És most az akciónak az Angola elleni meccs után vége lett, mert Szlovénia ellen már a régi módon, túlárazottan árulták a belépőket, s ekkor már csak 5542-en ültek a nézőtéren.
Elképesztő például, hogy a magyar válogatott csoportmeccseinek helyszínén, a svédországi Helsingborgban, a Paraguay elleni, világbajnoki meccsen 398 néző, köztük harminc magyar jelent meg.
Pedig a rendezők a torna előtt néhány rendezvényre tapasztalatot szerezni is elutaztak. Egyebek mellett hozzánk is, a nyári atlétikai vébére is elruccantak, csak hát eltévesztették a címet. Nem, nem az új, bizonyos körökben ezerszer lepocskondiázott Duna-parti atlétikai csodába kellett volna bekopogniuk, hanem egy fővárosi színházba. A Katona Józsefbe. Igen, a színházba, hiszen ott a belépőket harmincszázalékos kedvezménnyel vesztegették. Na, de ebből is ügy lett, de nem ott, hanem itt. Itthon. Mert a kedvezményt csak a Demokratikus Koalíció párttagkönyvével rendelkező erők vehették igénybe.
Még Erzsébetváros esze, a DK-s VII. kerületi polgármester, Niedermüller Péter is azt mondta Magyar Nemzet kérdésére, hogy kissé szerencsétlen az a helyzet, hogy egyedüli pártként a DK-nak kínálta fel ezt a lehetőséget a színház. Persze, ha valóban felkínálták, akkor el kell fogadni. Elvégre sokunk pénzéről van szó. A tévében már úgy nyilatkozott, hogy a DK-sok közül kevesen tudják megfizetni a színházi jegyárakat, bár azt is hozzátette: ez más pártok embereivel is előfordulhat. Rólunk, gyalogparasztokról, egyszerű pártot nélkülözőkről nem nyilatkozott, így aztán könnyen az a látszat keletkezhet, hogy nálunk csupán a párton kívüliek százszázalékosak, vagyis csak ők tudják előkaparni a bugyellárisból a színház-, valamit a vébéjegyre kellő iszonyatos summát. Így hát ezért a többieknek jogos a kedvezmény.
Különösen akkor, ha azok nem a nagy eszű polgármester megvetett páriái, akikről a bajuszos fonnyadtkolbász kinézetű politikus úgy beszélt: „Hogyha megnézzük azt, hogy mi marad, ha lehántod ezeket a gyűlöletvalamiket, ugye fölsoroltuk: a nem magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a nem tudom én, mik, akkor ott marad egy »rémisztő képződmény« középen: ezek a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak – meg azért nők is vannak közöttük, bocsánatot kérek. Ez a családelképzelés. Ez azért borzalmas, mert ha megnézzük, hogy a világon mindenütt az úgynevezett fehér nacionalisták miből állnak össze: ebből – mondom csöndesen nektek.”
Nos, a vébétől jó messzire elkalandoztam, igaz, egy kiváló magyar etnográfus-kulturális antropológus-politikusig. Aki korábban már ráérzett a hatalom ízére, s társaival együtt azt hiszi, hogy kinyilatkozásokkal és párthatározatokkal is lehet világbajnokságot nyerni. Hát, nem. Nem hiszem. Legfeljebb bizonyos körökben jegyárat lehet csökkenteni. Inkább úgy gondolom, hetven százalék még színházjegyre is kevés. Bár – mint az ezereszű dékástól és elvtársi körétől tudom – bizonyos esetekben még ennél kevesebb is elég, hiszen például erre találták fel egykoron a kék cédulákat. Most meg a guruló mindenféle pénzeket. Kár, hogy a vébére, a magyar csapathoz már nem gurult belőlük.
A szerző újságíró