Bogár László

Vélemény és vita

Szuverenitás

A globalizált „szép új világunkat” uraló véleményhatalmak azt igyekeztek sugallani, hogy a szuverenitás egyre inkább idejétmúlt kifejezés

A hatalmas vitát kiváltó magyar szuverenitásvédelmi törvény ráirányította a figyelmet a fogalomra, a szuverenitásra, ami ugyan globális hatalmi mechanizmusokkal foglalkozó elemzéseknek mindig is központi eleme volt, de mostanában kevésbé intenzíven volt jelen a politikai beszédtérben. Megritkulásának valószínű oka az lehet, hogy a globális hatalmi térrel kapcsolatos fogalomkészletben a kölcsönös függéseket hangsúlyozó kifejezések váltak uralkodóvá, olyanok, mint az (angol terminológiával élve) interdependency vagy az interconnectedness. Vagyis a globalizált „szép új világunkat” uraló véleményhatalmak azt igyekeztek sugallani, hogy a szuverenitás egyre inkább idejétmúlt kifejezés, és a komplex függések olyan rendszerében, ami világunkat egyre inkább meghatározza, e fogalom használatának már nem sok értelme van, hisz a szó szoros értelmében „semmit mondóvá” vált.

Nem ez lenne persze az első (és nem is az utolsó) eset, amikor a globális beszédhatalom urai hamis látszatot próbálnak kelteni valami nagyon lényeges összefüggés körül, de érdemes kissé eltöprengeni azon, hogy miért is igyekeztek elérni a világ nem létező urai, hogy „kikopjon” az általános szóhasználatból a szuverenitás fogalma.

A szuverenitás francia eredetű fogalom, a souverain magát az uralkodót jelentette, a sous franciául azt jelenti alatt, vagyis az uralkodó az a személy, akinek az alattvalók feltétlen engedelmességgel tartoznak. Ám ahogy XVI. Lajos király írta a kivégzése előtti éjszakán a naplójába, „kivégzésemmel Istent végképp kiparancsolják a politika világából”, vagyis ezzel véget ért a szakrális legitimitás, amelyet a szertartásrendben egy jól ismert fordulat jelzett. Ez a fordulat így hangzik „Mi, Isten kegyelméből …uralkodója, a következőt rendeljük”, vagyis a király, mint szuverén a „felhatalmazást” egyenesen Istentől kapja, ezt közvetíti az alattvalók felé. Isten helyére, miután őt, ahogy a francia király írja „végképp kiparancsolták a politikából”, a nép lépett. Itt érdemes halkan hozzátenni, hogy bár gyakran hivatkoztak arra, hogy e történelmi fordulatra főként azért volt szükség, mert Isten, mint az uralkodói akarat eredete nem definiálható, de mindmáig legalább annyira definiálatlan a „nép” fogalma is.

Az antik görögség „demokráciája” óta evidens, hogy a nép kizárólag, mint eleve definiálhatatlan hivatkozási alap szolgál, és mögötte valójában mindig meghatározhatatlan uralmi akaratok húzódnak meg. Mindez persze az Istenre hivatkozó szakrális legitimitás korszakában is lehetett így, de ebből még nem következik az, hogy a népre hivatkozó demokratikus legitimitás bármilyen értelemben alkalmasabb berendezkedés volna elődjénél.

E kis kitérő után térjünk vissza ahhoz az alapkérdéshez, hogy a kölcsönös függések globális szép új világában miként értelmezhető a szuverenitás, és miért vált ki ekkora visszhangot a magyar kormány szuverenitásvédő törekvése. Ha valóban úgy állna a helyzet, hogy a világ kétszáz nemzetállamának szuverenitása teljes volna, és abszolút szabadon dönthetne mindegyikük arról, hogy kíván-e egyáltalán a legcsekélyebb szintű érintkezést fenntartani más nemzetállamokkal, akkor a kérdés nem is létezne, csakhogy nem ez a helyzet. Ahogy erről számos alkalommal szóltam, a modern Nyugat végzetes tette, a „világ összenyitása” ezt a természet adta jogot végleg elvette a világ minden nemzetállamától, egyáltalán minden emberi közösségétől. (Talán az Indiai óceán egy szigetén élő emberi közösséget kivéve, akik ma is nagyjából tízezer évvel ezelőtti szinten élnek, és vadul védik nyilaikkal és lándzsáikkal a „szuverenitásukat”) És hogy kihez került ez a jog? Nyilván egy olyan hatalmi szinthez, amely, bár erre semmilyen felhatalmazása nincs és nem is lehet, vagyis illegitim a globális hatalmi akarata, rejtett módon mégis kiterjeszti szuverenitását a liberális demokrácia magyarázó ideológiája szerint szuverén nemzetállamokra.

Amikor tehát a magyar kormány szigorúan érvényesíteni kívánja a választóktól nyert felhatalmazását arra, hogy bűncselekménynek tekintsen minden közvetlen külföldi anyagi beavatkozást a magyar választásokba, akkor ezzel a „nem létező” globális hatalmi rendszerrel kerül szembe. Ahhoz tehát, hogy a magyar szuverenitást valóban képes legyen megvédeni arra van szükség, hogy szembesüljünk a világ valóságos hatalmi rendszerével, annak szerkezetével és működési mechanizmusával.

A világ nem létező urai azt próbálják elhitetni velünk, hogy a világ csak szuverén nemzetállamokból áll, holott evidens, hogy amióta a modern Nyugat „összenyitotta’ a világot, azóta mindig van egy nyugati nemzetállam, amely világbirodalomként igyekszik akaratát a nemzetállamokra kényszeríteni, vagyis azok szuverenitását korlátozni. Teszi mindezt részben nyílt katonai erővel, ahol „érvként” egy-két repülőgéphordozó-anyahajó „odavezénylése” merül fel, vagy a kereskedelem, a pénz hatalomgazdasági és a média véleményhatalmi fegyvereivel.

És ha mindez nem volna éppen elég kihívás, kiderülni látszik, hogy van egy még titokzatosabb „harmadik típusú” hatalmi szint is, a birodalomkiválasztó főhatalom, amely még rejtettebb fegyverekkel igyekszik a nemzetállamok szuverenitását illuzórikussá tenni. Nem vitatható, hogy egy ilyen világban egy emberi közösség joga ahhoz, hogy minden más külső szereplőtől függetlenül döntsön arról, hogy milyen elvekre és értékekre építve milyen berendezkedés keretei között képzeli el létének megformálását nem lehetséges. Éppen ezért kell mindent megtenni e külső befolyás elhárítására. Ez történik most.

A szerző közgazdász