A proletárdiktatúra, a tanulmányaink során még sokaknak dicsőségesnek nevezett Tanácsköztársaság 1919. július 31-én bukott el, ma már vörösterrorként él a történelem emlékezetében.
Kosztolányi Dezső egyik leghíresebb regénye, az 1926-ban kiadott Édes Anna is e napon és éppen azzal indul, hogy Kun Béla repülőgépen menekül az országból. Idézzük is fel: „Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték.”
E sorokat olvasva talán érthető, hogy a rendszerváltozás előtti generációk nebulói számára magyar irodalomból az Édes Anna nem szerepelt a kötelező olvasmányok között, de még a tananyagban sem nagyon, a derék népbiztos által elzabrált ékszereket, a puffadozó zsebeket nemigen lehetett volna magyarázni a magasabb rendű kommunista erkölcsökkel. Akinek pedig nem tetszett az az új köztársaság, felakasztották az út menti fára, esetleg belelőtték a Dunába.
Száz évvel később, 2019 kora őszén a NOlimpia dicsőséges kampányával színre lépett hazánk újsütetű, nem kis részben a borostás Lenin-fiúkra hajazó ifjak pártját, a Momentumot egyenesen az Európai Parlamentbe repítette. Mindjárt két képviselőjét is. Az egyik éppen a jelenkor Édes Annája volt – no nem a regény vidékről a fővárosba költöző cselédlányának irodalmi reinkarnációjaként, hanem a kommunista utódpárt egyik parlamenti képviselőjének hús-vér gyermeke, Donáth Anna képében.
A párizsi olimpiai kandidálást megfúró NOlimpia, vagyis a Momentum által kezdeményezett népszavazási aláírásgyűjtés sikere megmutatta azt, hogy lehet Magyarországon politizálni, és az emberek a balliberális oldalon is szomjaznak a jó politikára. Hogy ezreket lehet aktívan cselekvésre serkenteni, hogy százezreket is meg tud mozgatni egy jó kampány. A NOlimpia egyébként kétszázhatvanezer aláírót mozgatott meg. Ezek a „progresszív” gondolatok akkor a Mércén jelentek meg, Jámbor András tollából, aki szélsőbalos aktivistaként maga is hamisítatlan Lenin-fiúként ül a Momentum parlamenti frakciójában. A jövendölő öt évvel saját eszmefuttatása után immár azzal a gondolattal kénytelen megbarátkozni, hogy az ellenzék számára a reményt adó Momentum, amelyre a balliberális emberek szomjaztak, az oázis közelébe sem jutott. Mi több, gondolatilag is elsivatagosodott, támogatottságát illetően pedig süllyedőben van.
Donáth Anna hiába lett a párt arca, sőt stratégája, a Momentum ladikja tehetetlenül imbolyog, iránytű nélkül bolyong a politika hullámzó tengerén, kikötőt keresve, de nem találva. E bolyongásnak, tanácstalanságnak, kiútkeresésnek, ötletszegénységnek mintha se hossza, se vége nem lenne. A kordonbontás nem feltétlenül szellemi teljesítmény. A politikacsinálás egymásra épülő szakaszok és munkafolyamatok összessége – írta az említett Jámbor András a Momentumot dicsőítve, de úgy tűnik, hogy az SZDSZ-szerű képződménynek még annyira sem futja majd, mint a hajdani gőgös, liberális elődnek, amely húsz év után Petőfit parafrazeálva elfogyott lassan, mint a gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll.
A Momentum édes arca a párt vasárnapi kongresszusán a közös ellenzéki bukás után ismét új menekülőutat keresett, s azt abban vélte felfedezni, hogy egyedül a Momentum akadályozhatja meg, hogy a teljes ellenzék eldékásodjon. Ezzel, persze, elismerte, hogy maguk is zsákutcába tévedtek a 2022-es parlamenti választás előtt, holott tudhatták volna, hogy a kormányváltáshoz előbb az ellenzéki oldalon kell politikai kultúrát és bizony akár generációt is váltani.
A zsákutcából egyébként lehetne kijárat. Persze, nem feltétlenül azoknak, akik már korábban is összegyurcsányozták magukat, és már előbb eldékásodtak. Lehetne a tanulság az is, hogy van élet a politikán kívül is. Annyi szép mesterség van. És még csak repülőre sem kell ülni, mint anno Kun Béláéknak puffadozó zsebekkel.
A szerző újságíró