„A többiek meg kapják be!”

A kormány retorikája szerint csak az a nő számít, aki szül három gyereket. A többiek meg kapják be! – nyilatkozott bizonyos Rácz Zsuzsa írónő. A hölgyet a Kovácsné kivan című új könyve ürügyén kérdezték feminizmusról, egyenjogúságról, családbarát kormányról. Az írónő azt mondta, hogy veszélyes, ha bűnbaknak jelölik ki a gyermekteleneket.

A bizonyos körökben nagy népszerűségnek örvendő szerző a Terézanyu című mű megalkotója. Az öntudatos női írók a feminizmus zászlaját lobogtatva menetelnek az átmeneti halhatatlanságba. Nem mintha egy nő nem lehetne akár kitűnő író is, mindenféle handabandázó mutatvány nélkül. Ám pusztán attól, hogy a gyengébbnek mondott nemhez tartozik, még nem törvényszerű a zsenialitása. Mint ahogy a férfiak sem kiválóak ebben vagy abban, mert azok, akik. Most ne csavarodjunk bele mindenféle korszerűnek minősített elmebajba, hagyjuk a gendert, az LMBTQ+-t, azok úgyis már átmásztak a közlés korszerű formáiba, nekik kevés a betű, a könyv.

Ott van az elektronikus kommunikáció, mint például a netflixes filmsorozat, ahol megismerkedhetünk a mai amerikai lét fergetegesen liberális világával. Pontosabban azzal a képpel, amelyet a társadalomban nyilvánvalóan kisebbségben lévő, ám annál hangosabb csoportok akarnak beleverni a világ más tájain élők agyába. Itt van tehát ez a Ginny és Georgia című sorozat. Karikatúraszerű, ahogy minden és mindenki felsorakozik benne, amit és akit a liberális főáramlat a világ fejlődéséhez múlhatatlanul szükségesnek ítél: hímnemű homoszexuálisok, leszbikusok, önsebző kamaszok, kábítószer- és alkoholfüggők, világfájdalmasok, süketnémák, marihuánaszívók, sokadik férjüket elfogyasztók, afroameriakiak, latinók, kínaiak, ezek különböző keverékegyedei, és a történet középpontjában ott a többszörös gyilkos, az utolsó áldozatát a kegyesnek minősített halálba párnával átfojtó fehér nő.

Nem kell azonban magunkat ezzel a műalkotással mérgeznünk, itt van nekünk a mi Rácz Zsuzsánk, a terézanyus. A Kovácsné kivan reklámadásában az ő köreiben szinte kötelező entellektüális fölénnyel támadja a mai magyar kormányt. Ehhez kapóra jön neki Novák Katalin tizenhárom évvel ezelőtti, a 2010-es Terézanyu-pályázatra megírt fogalmazása. Ebben arról van szó, hogy a háromgyerekes, többdiplomás asszony szeretne visszamenni dolgozni, és nagy vágya, hogy végre csukott ajtó mellett pisilhessen. Rácz Zsuzsa szerint ez utóbbi a kulcsmondat. Ez az, a csodálatosan megírt nyomora, ami miatt Novák Katalin különdíjat kapott – mondja. És hogy mindez ellentmond annak, amit köztársasági elnökként ma képvisel, nevezetesen ő küldi vissza a nőket a konyhába, a hálószobába. A jeles írónő nehezményezi, hogy a három gyerekét mára félig felnőttkorba felnevelő Novák Katalin ahol teheti, méltatja a magyar családpolitikát. Szörnyűség – így Rácz Zsuzsa – ilyen mai Novák-mondatokat is a közvélemény elé rak: „Nincs értelme az éghajlatváltozással foglalkozni, ha nincs jövő generáció, és ha vannak jövő generációk, akkor meg kell őrizni a bolygónkat.”

A magyar államfő nem tett és nem tesz mást, mint normális, teljes életet él. Van családja, beleértve a támogató férjet is, van munkája, ha úgy tetszik, karrierje, és a fanyalgó Terézanyukkal ellentétben van hite is.

Az irodalom amúgy annál bonyolultabb világlátást követel, mint amilyent a ma könyvesboltokat megtöltő celebek, a tévébemondók, szakácsok, fodrászok és legújabb kori feministáink kihánynak magukból.

A szerző író