Azt nem tudom, hogy Hernádi Juditnak számít-e valamit a megvilágosodás, mindenesetre a Partizánnak adott minapi nyilatkozatában arról beszélt, hogy mintha a rendszerváltoztatás után sötétben élt volna. Ő ugyan a burok kifejezést használta, de ez valójában édes mindegy. Azt mondta, „… Én SZDSZ-szavazó voltam. Nem az győzött. Nem tudtam elképzelni, hogy ki szavazott az MDF-re. Ki? Hát nem ismerek egyet sem. Rájöttem, hogy mi egy burokban élünk.”
A helyzet az, hogy Hernádi agyában a fényviszonyok voltaképpen azóta sem sokat változtak. A burok az burok maradt, ha tetszik, a sötét az sötét. Képtelen volt kilépni a fényre, hogy tájékozódjon legalább arról, hogy mások, a döntő többség, a 13 év óta a rendszerváltoztatás valódi megteremtéséhez nélkülözhetetlen tömegek miért gondolkodnak úgy, ahogy. Miért emelik hatalomra következetesen Orbán Viktort?
Hernádi és buroklakó társai nyilván azt gondolják, azért, mert vakon hisznek benne, s követik tűzön-vízen át. Igen ám, de az emberek nem hülyék. Nem egyszerűen vakon követik Orbánt, hanem azért teszik ezt, mert nap mint nap érzékelik, hogy a magyarok szekerét tolja.
Judit és barátai pedig a posztkádárizmus levében fürdőznének most is boldogan, amely pedig sosem állt a magyarok oldalán, csak a szűk kisebbség, a diktatúra kiszolgálóinak szekerét tolta, ami a kollaboráns értelmiségnek nagyon is tetszett. Hernádi Judit el is mondta, hogy ő nem nyal be nekik szívesen, de azért „benyalt.” Így fogalmazott: „Vannak korszakok, amikor be kell nyalnunk valakinek. Én nem nyalok be szívesen.”
Az nem világos, hogy az 1986-ban megkapott Jászai Mari-díj, vagy a Horn Gyula utolsó kormányfői évében neki ítélt Érdemes művészi állami kitüntetés benyalás eredménye volt-e vagy a színészi teljesítményé? Mindenesetre érdekes, hogy szíve csücskeként a Sirályt, a Vígszínházban eljátszott egyik darabját emlegette, amely végül bukással végződött.
Hernádi azzal az Alföldivel dolgozik szívesen, aki már azt is kijelentette, hogy „utálom” a hazát. Akinek volt képe „puhapöcsűségről” beszélni az irányítókkal kapcsolatban, miközben kiadta a románoknak a Nemzeti Színházat, hogy ott ünnepeljék meg Erdély elcsatolásának évfordulóját.
Normális dolog ez? – tessék mondani. Erdély elcsatolása ünnepléséhez helyet adni az elcsatolók rendezvényének? És egy ilyen emberrel él egy burokban Hernádi Judit. Bár mit lehet várni olyan baloldali politikai légkörben, amelyben magyar momentumos politikus a román és a szlovák választásokon román és szlovák jelöltnek kampányolnak, nem magyarnak.
Persze Hernádi Juditnak nem kell a szomszédba menni, hogy lemásolja valakiről, hogyan kell a magyar érdekekkel szemben élni. Egy interjúban például úgy fogalmazott: „Azt gondolom magamról, és nemcsak a zsidósággal kapcsolatban, hogy olyan vagyok, mint a léggömb a buszon. Ha fékez a busz, ha elindul, a léggömb valahogy mindig a tömeggel szembeni oldalon köt ki.”
Szükségtelen tehát a burokban le vagy fölkapcsolni a villanyt, Hernádi a jelek szerint zsigerből szemben áll a magyarsággal.
De a bolsi rosszindulat sem áll távol tőle, noha igyekszik szépen becsomagolni a Heti Hetesben végzett aljaskodását. Úgy tekint akkori önmagára, mint egy kis naivára, mert „nem tudtam, hogy mi az a demokrácia, és ezért hibákat követtem el.” Hozzáteszi: „Mi harcoltunk egymással, és kárörvendtünk a másik vesztén.” Szép kis naiva, ugye? Hibának nevezni azt, amikor rá akar lépni (politikai) ellenfele nyakára, tönkre akarja tenni, majd miután sikerül, amikor elintézte, akkor kiröhögi. Mert nem tudta, szegény Judit, mi a demokrácia! Oh, jaj! „Az a baj, hogy kárörvendünk, és nem gondolunk arra, hogy ő másképp gondolja, de nyilván jót akar” – próbálja menteni a menthetetlent.
És hogy Hernádi Judit gondolkodása a közjó szempontjából napjainkban is mennyire menthetetlen, azt jól példázza a már említett Partizánban mondott másik, alapvetően Brüsszel-, tehát migráció-, gender- és háborúpárti – megnyilatkozása. „… Volt egy nagy tanulság, mióta itt »rendszerváltás« volt. (…) Ennek valami értelme kell hogy legyen, de nem ide vonatkozóan. Én abban hiszek, hogy Európát tekintve van értelme annak, hogy ez itt velünk történik. Az, hogy ez itt így van, az például Európának megmutatta, hogy mi az, amiben lépnie kell. Rossz, savanyú kovász. Sz@r benne lenni.”
A vágyait persze röviden össze lehet foglalni: Orbán savanyú kovásza szerinte össze fog omlani. „Ez törvényszerű (…), bár nem tudni, mikor.”
Így van ez, amikor a bolsi sötétség az úr.
A szerző szerkesztő