„Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek!” – biztatta II. Vilmos császár a német társadalmat az első világháború kirobbantásakor, amely azóta is szállóigéjévé vált a be nem váltott ígéreteknek, sőt ami talán még sokkal fontosabb, a szembesülés elodázhatatlanságával.
Most Ukrajna kénytelen szembenézni a könnyen füstbe menő nagy szavak ürességével, és vezetőik érthetően egyre idegesebben kérdezik: pontosan mit is jelent az addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig szükséges. Merthogy ők azt látják, a támogatások eddig is kiszámíthatatlanul, összevissza érkeztek, ám miután az amerikai kongresszus a költségvetési megállapodásban kizárta Kijev támogatását, erős aggodalmaik támadtak, hiszen a lélegeztetőgép leállása gyorsan eldöntené a másfél éve zajló háború sorsát. Az amerikai elnök, Joe Biden ugyan a beígért katonai támogatás gyors továbbtárgyalására szólította fel a képviselőket, az egyáltalán nem látszik, hogy mikor is nyílhatnak meg Kijev felé a dollárcsapok.
A tűzoltás feladata az Európai Unióra maradt, és Josep Borell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője az ukrán vezetést azzal nyugtatgatta, hogy a szervezet tagországai továbbra is pénzügyi támogatást fognak nyújtani Ukrajnának, sőt növelni fogják az összeget, függetlenül attól, hogy mi történik az Egyesült Államokban. Borell persze könnyen ígérget, hiszen nem neki kell szembenézni a felelőtlenül elköltött pénzekkel, az európai polgárok nem az unió vezetőiről szavaznak jövő júniusban az EU-s parlamenti választásokon, hanem otthoni pártjaikra, amelyek aztán pártcsaládjaikon keresztül osztják újra a lapokat. A mások pénztárcájából lelkesen nagyvonalúskodó főképviselő legfeljebb jövőre távozik, de ki tudja ma még, kit sodor majd a helyére a piaci alku.
Ha valaki, akkor éppen Zelenszkij érzi igazán a bajt, pontosan tud számolni, és a matek Amerika nélkül sehogy nem jön ki. A Biden-adminisztráció mindeddig csak katonai kiadásokra mintegy negyvenhatmilliárd dollárt biztosított Ukrajnának, márpedig ezt az összeget aligha fogja előteremteni az Európai Unió, még ha a legsürgetőbb lyukak betömését meg is oldja. Ahhoz azonban kevés, hogy az ukrán elnök tovább játszhassa a világ demokratái megmentőinek szerepét, hiszen nem csupán a katonai utánpótlást kellene előteremtenie, hanem az ország működőképességének megőrzéséhez szükséges összeget is. Közben pedig nem a csatazaj erősödik, hanem a béke hangja, és Ferenc pápa, Orbán Viktor után a lehetséges új szlovák miniszterelnök, Robert Fico is ezt az irányt követné, sőt állítólag egyre többen, így megkezdődtek a titkos tárgyalások, hogyan tudna nagyobb presztízsveszteség nélkül a Nyugat kifarolni Ukrajna mögül. Mindettől Zelenszkij egyre idegesebb, egyre kétségbeesettebb, most kezd szembesülni vele, hogy a mór szerepére ítélték, akinek előbb-utóbb távoznia kell, a megváltást hozó utolsó jelenetben neki már szava sem lehet.
A levelek pedig csak hullanak, hullanak. Zelenszkij önmagának állított csapdája kezd bezárulni. A nagy ellentámadás félelmetes sikeréből semmi nem látszik; pénz, paripa, fegyver egyre nehezebben érkezik; a fenyegetődzései egyre hatástalanabbak, már-már nevetségesek; a tárgyalás lehetőségét pedig önmaga zárta ki egy ostoba törvénnyel, amikor a Putyinnal szembeni elkötelezettségét akarta bizonyítani. Még bátorítólag hátát csapkodják, mellére tűzhetnek néhány díjat, odalökhetnek némi lejárt szavatosságú fegyvert, de ez ahhoz is kevés lehet, hogy hatalmát megmentse, tekintélye már amúgy is a porban hever. Őt persze nem kell sajnálni, túl fogja élni saját bukását.
II. Vilmos a világháború elvesztését követően lemondott trónjáról, Hollandiába menekült, és bár idős korábban többször is próbálkozott a hazatéréssel, erre nem kapott lehetőséget.
A szerző vezető szerkesztő