Nyilván sokakat megoszt, engem leginkább lenyűgöz a hír, miszerint a Munkásőr Emléktársaság a Magyar Antifasiszta Ligával összefogva megemlékezést tartott Budapesten az egykori Köztársaság téren a kommunista párt székházánál, ahol 1956-ban súlyos harcok zajlottak, és vitathatatlanul a forradalom legellentmondásosabb eseményei történtek.
A történelmi pillanatok felidézésénél most azonban sokkal fontosabbnak tartom, hogy magukon a munkásőrökön töprengjek, akik már megálmodásuk idején is egy vészterhes korszakot idéztek, ám több mint három évtizeddel a rendszerváltozás után az Európai Unió egyik tagállamában kifejezetten antagonisztikus a felbukkanásuk; még akkor is, ha más értelemben pedig megnyugtató, hogy ezek az emberek háboríthatatlanul összegyűlhetnek, szabadon emlékezhetnek, mert maroknyi csapatuk nem teheti zárójelbe 1956 emlékét, nem kérdőjelezheti meg a forradalom és szabadságharc jelentőségét, nem rengeti meg Magyarországot; sőt szabadtéri előadásukkal határozottan hozzájárulnak a múlt megidézéséhez.
A véres megtorlás egyik zászlóvivője, Apró Antal haláláig ellenforradalomnak tartotta 1956-ot, s bár elvtársaira kevesebb reflektorfény jutott, ám nézeteivel nem maradt magányos. Nem meglepő módon a közösségi oldalakon zavartalanul szerveződhetnek, Munkásőr Emléktársaság vagy Ellenforradalom 1956 néven háborítatlanul tevékenykedhetnek a Facebookon, hiszen a szélsőségeket rendre csak jobbról elutasító platform tág teret enged a kommunista múlt örököseinek. Miközben a forradalom és a szabadságharc kapcsán gyakorta emlegetjük a nemzeti összefogást, arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez akkor sem lehetett teljes, a nemzet árulói is hozzátartoznak az összképhez, mert nem csupán Kádár János állt a szovjet birodalom kiszolgálói közé, a nevével fémjelzett rendszer működtetéséhez kollaboránsok hadára volt szükség. Az ő támogatásukra hívták létre a munkásőrséget, miután a kommunisták ikertestvéreinél, a náciknál már jól bevált az SA, majd az SS néven működő szervezet, mint a párt ökle.
Mostani felbukkanásuk ugyan elborzasztó, de nem dermesztő. A Csapd le csacsi! című film Béláit elevenítik meg, akik a főhős szomszédjának pincéjében szupertitkos munkásőrcsoportot működtetnek, mert elfogadhatatlannak érzik a szervezet feloszlatását, sőt komikus gyakorlatozásaikkal kifejezetten a visszatérésre készülnek. Mindez persze csupán a rendszerváltozás után készülhetett, hiszen 1989-ig legfeljebb titokban lehetett kuncogni a munkásőrökön, akik trottyos szürke egyenruháikban inkább hasonlítottak a kiszabadult fegyencekre, mint egy vérfagyasztó hadsereg mindenre elszánt harcosaira. Az ötvenes években még félelmetes megjelenésük a rendszerváltozás előtt már színesedő utcákon a letűnő korszak paródiájává tette a tömegközlekedési eszközökön gyakorlatozni induló vagy az utcákon masírozó fanatikusokat. Nem csoda, ha akkortájt már erősen fogyatkoztak, hiszen a Rákosi-rendszert idéző, ironikus megjelenésükkel elvétve találtak követőket. Mivel képtelen voltam azonosulni az őket lüktetésben tartó eszmével, dohos lelkesedésüket fintorogva figyeltem, talán még a váratlanul feltámadó neandervölgyiek is nagyobb csodálatot vívhattak volna ki. Azóta már tudom, tényleg ők voltak azok, egyenes ági leszármazottai az amuri partizánoknak, akik ugyan erősen fogyatkoztak, de ki nem haltak, ahogy egyes kutatók szerint a neandervölgyiek genomjai sem tűntek el a homo sapiens sapiens feltűnésével, a ludensével pedig végképp, hiszen a láng őrzői nem játszhatnak, ez az örökség nem játék.
A szerző vezető szerkesztő