Az izlandi író

Leszállt közénk az európaiság csúcsairól egy izlandi ember. Ő író, a neve Jón Kalman Stefánsson. A balközönség és a balsajtó ájult tisztelettel fogadta. Dedikálást szerveztek neki, ahol is a beszámolók szerint több tízméternyi sor várt arra, hogy beírathassa könyveibe a szerző nevét. A zord északi szigetről hozzánk látogató ember egész, háromszázhetvenezer fős nemzetét képviselte. A összeméricskélésnek, mármint ami Magyarországot és Izlandot illeti, túl sok értelme nincs. Még akkor sem, ha ezt sokan és szívesen megteszik: a hazánkénál nagyobb területen a miénknél jelentősen kisebb népességgel sikerült megvalósítaniuk a totalitárius demokráciát, állítják. Ennek egyik, mostanában sokszor hangsúlyozott eleme, hogy Izlandon lépett színre a világ első nyíltan leszbikus miniszterelnöke. Vagy miniszterelnöknője, kinek, hogy.

Szóval itt volt közöttünk, az európai népek tengerének közepén az izlandi író. A kutya se figyelt volna rá, ha nem készít vele az egyik, a saját köreiben mérvadónak számító ballap egy monumentális interjút. A liberális körökben megszokott bőbeszédűség, ha úgy tetszik, locsogás ebben a cikkben is végeláthatatlan szófolyamban csorog az amúgy előre látható célja felé: már megint kimondatni valakivel, hogy Magyarország végveszélyben van, mert itt diktatúra uralkodik.

Ne akadjunk fenn azon az egyébként nem elhanyagolható tényen, hogy az efféle állítások forrása nyilvánvalóan a magyar viszonyokkal a hazaárulásig elégedetlen balliberális szubkultúra láthatja el. Az izlandi ember feltehetően nem tud magyarul, így másféle, mondjuk, kormánypárti orgánumokból nem tájékozódhat. Lehet, nem is akar. Jól elvannak ők a maguk buborékjában, amit egymásba fonódó végtelenül hosszú mondataik szinte kikezdhetetlenné szilárdítottak meg. Elképzeljük, ülnek ott ebben a furcsa gömbdobozban, egymást erősítgetik, és másféle nézet nem tud áthatolni a buborékfalon. Ez a gondolkodásmód kívülről leginkább úgy magyarázható, hogy ezek a derék liberális emberek már óvodás koruktól fogva erre vannak kiképezve. Alternatív óvodákban és iskolákban begyakorolt formák között szövögetik gondolataikat. A lényeg az, legyen minél demokratikusabb és hosszabb. Kilométeres mondatok csavarodnak így rá a gyanútlan nem bennfentes olvasóra vagy hallgatóra. A kimódolt, gőgös és kirekesztő szófolyamok úgy fojtogatnak minket, mint a kígyó a prédáját.

Kiválóan illeszkedik ebbe a társaságba a derék Jón Kalman Stefánsson, amikor a következő mondatok kigurulnak belőle: „Az önök országa vérzik, és nem is fog elállni a vérzés, amíg valami szörnyű nem történik. Egy ilyen kormány elárulja a polgárait… A populista politikusok épp azt akarják, hogy eszköztelennek érezd magad ellenük… Nem véletlen, hogy minden diktátor könyveket akar betiltani. Önök is ezt tapasztalják most Magyarországon. A diktátorok tudják, hogy a könyvek veszélyesek.”

Mi meg azt tudjuk, hogy a messziről, akár Izlandról jött ember nem azt mondja, amit ő akar, hanem amit magyar vendéglátói a szájába adnak. Bármilyen tájékozatlan is tehát, mégis különb lehet a hazai balliberálisoknál, ő legalább nem a szülőhazáját, Izlandot mocskolja.

Az már egy más kérdés, hogy ez a világhírű író az interjú végén belefut egy félelmetesen hülye gondolatfutamba: „Az élet ijesztőbb a halálnál. Az élettel neked kell megbirkóznod. Viszont, ha meghalsz, onnantól úgyis halott vagy.”
Na, erre a hatalmas bölcsességre varrjunk aztán gombot.

A szerző író