Nem tudom, egykor ki volt a bűnösebb, aki trágár mocskolódások közepette ismerte be, hogy reggel, délben, sőt álmában is hazudik, vagy aki az erkölcsi minimumot is sutba dobva, mindezt még piedesztálra próbálta emelni. Tizenhét évvel ezelőtt, az őszödi beszédet hallva komolyan elhittem, hogy nincs lejjebb, ám a „nagy” írók – Konrád Györgytől Esterházy Péterig, akik elvben erkölcsi indíttatással vetették papírra gondolataikat – villámgyorsan megmutatták, hogy a baloldali elkötelezettség bármire képes, akár egy életművet is porrá éget a „magasabb” szempontok érdekében.
Ezért nem lepődöm meg már azon, amikor Lattmann Tamás nemzetközi jogász közösségi oldalán narancsszínű Hamászként emlegeti a Fideszt. Mostanság ez különösen ütős megfogalmazás, mert bár a Hamász megítélése korábban sem állt a Parnasszuson, a napokban elkövetett bűntettek okán nem csupán a szervezettel kritikusok, de még a szimpatizánsok is undorral fordulnak el tőle. Csupán az erkölcsi minimumot nem ismerő fanatikusok igyekeznek megmagyarázni a rémtetteket. Ahogy egykor a kikiáltott írófejedelmek, úgy Lattmann sem törődik már erősen megtépázott nimbusza maradékával. Hallatni kell a hangját bármi áron, mert a baloldali véleményformálóknak már csak ennyi maradt, tizenhárom év kudarcaiért a sötétségbe merülve átkozódni.
Az egykor valamicske respekttel rendelkező nemzetközi jogász disszertációját például a fegyveres erő terrorizmussal szembeni alkalmazásának problémájáról írta, míg kutatási és szakterületei a nemzetközi humanitárius jogra, az emberi jogok védelmére, a nemzetközi hadijog megsértéséért való jogi felelősségre vonás modern intézményi formáira, valamint az európai közjogi és intézményi rendszer alkotmányossági problémáira terjednek ki. Ennek ismeretében különösen szánalmas kísérlet a négyszer kétharmados parlamenti többséget elérő Fidesz és a világszerte terrorszervezetként számontartott Hamász szinonimakénti emlegetése. Értem én, hogy a fanatikus baloldaliak számára a folyamatos kétharmadból származó magabiztosság elviselhetetlen frusztrációt okoz, ám különösen egy jogásznak illene különbséget tenni a jogból adódó hatalmi lehetőségek használata és a minden jogot sárba tipró brutális kegyetlenség között. Gyermekek, nők, aggastyánok kivégzése, meggyalázása aligha említhető együtt a jog nyújtotta hatalommal, még akkor sem, ha egyesek szemében a nép fájdalmasan sokat biztosított számukra. Hasonló gondolatmenettel én is nevezhetném a nemzetközi jogászt a saria zászlóvivőjének, de éppoly öncélú lenne, mint az említett szókapcsolat.
Babits Az írástudók árulásában úgy fogalmaz: „Az ember, ha nagyon nagy a mondanivalója, önkénytelenül szerény lesz. Különös lámpaláz fogja el, nem a közönség, hanem önnönmaga előtt”. Ez a szerénység illant el Őszödöt követően a baloldali közformálókból, mintha az írástudók is felmenthetnék magukat a politikusok, hadvezérek több ezer éves közhelyével, miszerint a történelmet a győztesek írják. Ők valóban megengedhetik maguknak ezt a luxust, de az írók, a jogászok mindaddig kivívott tekintélyét elvtelen, olcsó, a pillanatnak szóló hasonlatok örökre sárba rántják, és nincs az a történetíró, aki magasba röpíthetné.
A szerző vezető szerkesztő