Huszonöt éve tudjuk, hogy a magyar kereskedelmi televíziózás és a művelődés nem ugyanabban az univerzumban foglal helyet. Vagy ahogyan korunk nagy gondolkodója, az egyébként tagadhatatlanul hosszú utat bejárt Majka egy vitában nem kis megvetéssel Puzsér Róbertnek és az Index olvasóinak feszített kérdésben körbeírta: „Szerinted az lenne a legjobb megoldás, ha a kereskedelmi televíziók műsorvezetői főműsoridőben korpás költők verseit olvasnák fel, ezzel lendítve a nézettségüket? Ettől érezné a magyar, hogy végre megütjük azt a műveltségi szintet, ami az élethez szükséges?” Nem tudom, milyen műveltségi szint szükséges az élethez, de bármekkora legyen is, biztosan nem fáj és nem is árt, ellenben formálja a környezetet. Olyanná, amilyen. A miénket is formálta, ilyenné. Lehetett volna biztos máshogyan is. Ha koncessziók odaítélésekor az állam (az éppen irányítók), felmérve a médiumok alakító erejét, kikötéseket épít a szerződésbe, és azokat be is tartatja, ha nyertesek nem csak lehetőséget látnak, hanem felelősséget is éreznek, ha a műsorkészítőkbe szorul némi kreativitás, és nem más kultúrákban, más élet- és társadalmi viszonyok között született produktumok szolgai adoptálásait zúdítják a nézőkre, vagy urambocsá' a közszolgálati tévé mindenkori nagyeszűi ahelyett, hogy különféle elegyítésű hibridmegoldásokkal próbálkoztak folyton, képesek lettek volna megfelelni a feladatuknak, megteremtve a választás lehetőségét.
Miért fontos ez most? Hiszen annyi mindenen túl vagyunk már. Volt itt már minden, mint a búcsúban. A kiegyensúlyozottnak kicsit sem mondható politikai esztrádműsortól kezdve a spontánnak beállított, ám a háttérben megírt forgatókönyv szerint zajló családi show-n, a magukból kivetkőző szereplőket összezáró realityken, utaztató, magyarul nem tudó gyereket alázó, párválasztó és a jó ég tudja milyen műsorokon át a szakmányban vetített énekes tehetségkutatókig. Egy régi választás politikai jelszava jut eszembe: „Magyarország többet érdemel.” Ez igaz volt az elmúlt huszonöt év minden pillanatában a magyar televíziózásra is, mára eljutottunk oda, hogy elmondhatjuk: „Magyarország többet énekel.” Elnézve a beharangozókat, úgy tűnik, újabb médiatörténeti esemény küszöbén állunk, hamarosan adásba kerül a Kőgazdag fiatalok címen futó valami.
Ahogy olvasom, kivételezett anyagi körülmények között élő fiatal emberek mutatják majd be az életüket. Egyikük egymillió forintot tankol el egy hónapban, a másik egy lakás árát költötte már plasztikai műtétekre, a harmadik sok-sok pénzt hagy havonta a körmösnél és a pillásnál. Hírlik, a műsor „sztárjainak” százezres követőtábora van a Facebookon. Sok produkció szereplőit az ember valamilyen aspektusból talán meg is értette, hiszen nézőkben a szekunder szégyent ébresztő viselkedés végső soron egy jobb élet ígéretét hordozta. Itt, ugye, erről kevéssé lehet szó, már ha igazak azok, amiket olvasni lehet. Akkor viszont nem más ez, mint önmutogatás, egy éppen nem könnyű helyzetben lévő társadalom előtti tetszelgés. S itt óhatatlanul felvetődik a gazdagság és a gazdagsággal jó esetben együtt járó viselkedés közel sem mellékes és csöppet sem könnyű problematikája.
A készítők szeme előtt nyilván a nézettség lebeg, a közös borzongás, a közös neheztelés reflexe, ami a kassza csengésében teljesedik ki. Értem. Ám a hatás, amit okoz, itt marad velünk. Eszembe jut egy ismerősöm meglepődése, amikor egy vidéki általános iskola egyik osztályában megkérdezték a gyerekeket, mik szeretnének lenni, ha megnőnek, és a többség azt mondta, hogy Kulcsár Attila.
A szerző vezető szerkesztő