Nem tudunk olyan hosszabb időszakról az első világháború után, amikor a kárpátaljai magyarság nyugalomban élhetett volna. A területet a csehek, aztán szovjetek tekintették meghódítandó régiónak. Mindegyiknek volt ötlete arra, hogy különböző rendeletekkel, törvényekkel, tegyék „láthatatlanná” a magyarokat. Akik mindennek ellenére mégis maradni akartak és maradtak is, ha tudtak, kényszerből és a fogukat csikorgatva együtt éltek ezzel a sanyarú helyzettel. A nyomorúságos körülményekért vigaszt jelentett számukra, hogy minden megpróbáltatás ellenére, mégis felmenőik földjén élhették mindennapjaikat.
És akkor jöttek az ukránok. Annak ellenére, hogy Magyarország volt az első állam, amely elismerte Ukrajna szuverenitását, Kijev ott folytatta a sanyargatást, ahol elődei abbahagyták. Azért ne legyünk igazságtalanok, mert volt néhány röpke év, amikor felcsillant a remény, hogy a magyarok végre méltó módon élhetnek, tanulhatnak, dolgozhatnak. A 2012-es nyelvtörvény ugyanis garantálta a kisebbségi anyanyelvi oktatást, a bölcsődétől az egyetemig, valamint a nemzetiségek nyelvének használatát a közigazgatásban.
De öt év elteltével, a tomboló ukrán nacionalizmus hordalékaként éppen ennek ellenkezőjéről döntött a kijevi parlament. A magánbeszélgetésen és az egyházi szertartáson kívül tulajdonképpen betiltották a magyar nyelv használatát. Elméletileg magyarul még az utcán sem lehet köszönni. Az oktatásban pedig a törvény a kisebbségek nyelvének a visszaszorítását írta elő.
De ne gondoljuk azt, hogy a többségi nemzet csak törvényi úton képes ellehetetleníteni a magyarságot. Nem kell hozzá jogszabály. Például Szlovákiában is ez a helyzet. Tanúja voltam annak, hogy a magyarok által 30 százalékban lakott felvidéki Érsekújváron egy presszóban két pincérnő magyarul beszélgetett egymással. Amikor én rendelni akartam, már szlovákul kérdezték meg, hogy mit szeretnék. Próbálkoztam a magyar nyelvvel, de a pincérnők csak a fejüket rázták, jelezve, hogy nem értik, mit mondok.
Később megtudtam, hogy a presszó szlovák tulajdonosa nem szereti, ha az alkalmazottak magyarul beszélnek a vendégekkel. Vagyis a magyar kisebbség létét a szlovák többség egyszerűen el akarja titkolni. Ez is egy módja, talán még hatékonyabb is, mint a törvényi beavatkozás, a magyarságnak, mint „zavaró tényezőnek a kiiktatására”. Mert hát ki szeretné elveszíteni az állását, az egzisztenciális szempontok, a mindennapi megélhetési problémák, sok mindent felülírhatnak. És ezt a többségi nemzet nagyon is tudja. Kárpátalján is. Ha mindehhez még törvényi tiltás is járul, akkor bizony nagyon súlyos a helyzet.
Legutóbb Munkácson, a magyar nyelven oktató II Rákóczi Ferenc Középiskola magyar igazgatóját és helyettesét kirúgták, helyükre ukránokat neveztek ki. Az új vezetésnek semmi köze se Munkácshoz, se a magyarsághoz, se a középiskolához. Munkácson szisztematikus magyarüldözés folyik. Betiltották a magyar zászlót, a magyar feliratokat és korábban a munkácsi várról eltávolították a turulszobrot, hogy csak néhány esetet említsük az ukrán „demokrácia” gyöngyszemei közül.
A középiskola kiválasztása nem volt véletlenszerű. Nálunk is, más országokban is, a vidéki középiskolák amolyan szellemi műhelyként, kulturális központként is működnek. Tehát messze túllépnek az iskola eredeti funkciójának, az oktatásnak a keretein. Ha egy ilyen iskola megszűnik magyarnak lenni, akkor egy egész közösséget ítélnek szellemileg halálra. Megszűnnek a magyar kiállítások, a néptáncegyüttesek, a könyvkiadások. Minden olyan szellemi táplálék, amely nélkülözhetetlen egy közösség fennmaradásához.
A magyar lét „láthatatlanná” válik.