Nagyívű interjút készített az Index Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológussal nyáron megjelent, A globális elit címet viselő könyve kapcsán, amely azt mutatja be, hogy a szupergazdagok miként szerezték vagyonukat, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, a politikához, a globalizáció trendjeihez. Lehetetlen vállalkozás lenne egy publicisztika keretei között ennek teljes körű felidézése, ám néhány gondolatát és okfejtését azért érdemes említeni, ne adj Isten, tovább gondolni.
A szerző előszeretettel idéz Thomas Piketty 2015-ben magyar nyelven is megjelent A tőke a 21. században című művéből, amelyből Pogátsa azt a következtetést vonja le, bicskanyitogató azt mondani, hogy alapvetően meg tudjuk különböztetni azokat, akik csalással keresik meg az oligarcha jelző viseléséhez szükséges nagy pénzeket, illetve azokat, akik tisztességesen. Minden milliárd millióval kezdődik, mint tudjuk. Azt meg ne firtassa senki. Ennek a gondolatmenetnek idehaza mindig az a politikai kifutása – teszi hozzá a szerző is –, hogy Magyarországon mindenki lop, csal, hazudik, de bezzeg máshol a kapitalizmus az tisztességes, jó dolog. Piketty kétszáz esztendőt átfogó eszmefuttatása is azt jelzi, hogy az eredeti (nemzeti) tőkefelhalmozás a globalizáció hatása nyomán nemzetköziesedik, határtalanná és határok nélkülivé válik.
A kezdetben még nemzeti keretek között működő gazdasági elitek elkezdtek egymással is üzletelni, más országokban fektettek be, cégeket vásároltak és hoztak létre. Gyerekeiket a legjobb iskolákba küldik, második, harmadik házat vásárolnak New Yorkban és Londonban, majd nyaralót Monacóban vagy a Seychelle-szigeteken. A gyerekeik megismerik egymást, egy idő után össze is házasodnak, és a második generációra már családi kapcsolatok kötik össze az így globálissá váló elitet.
A mi kapitalista elitünk a szovjet érdekszféra világában ebből a folyamatból kimaradt, ám a múlt század hetvenes éveiben kibontakozó neoliberális kapitalista korszak az elitek szintjén visszahozta a korai kapitalizmus ideáit, amelyhez a magyar elit objektív és történelmi okoknál fogva jókora késéssel csatlakozhatott, lendületesebben az uniós csatlakozást követően.
Az utóbbi időben a Pesty László nyilatkozatai nyomán kelt hullámok, nem mellesleg a tehetetlen magyar ellenzék évtizedeket átfogó mantrája mintha elfedné a rendszerváltoztatást követő rablóprivatizációt, majd az évezred első évtizedében az ország majd teljes vagyonát elkótyavetyélő szocialista-szabaddemokrata „kiárusítást”. „Itt nem a politikusok korruptak. Az egész rendszer az!” – így csodálkozott rá 2009-ben Brüsszelből hazalátogatva Szanyi Tibor MSZP-s képviselő a nagy magyar valóságra Gyurcsány Ferenc kormányfői lemondása után. „Egy új kormány hivatása volna az ellopott rendszerváltást nyíltan, kertelés nélkül visszavenni, végigvinni. A kérdés csak az, hogy lesz-e elég erő és elszántság ezt a velejéig romlott oligarchát nem csupán felelősségre vonni, de örök időkre el is takarítani a magyarság érvényesülésének útjából” – így látta a helyzetet 2010-ben Bíró Zoltán irodalomtörténész a rendszerváltás egyik ikonikus szereplője, az MDF első elnöke.
Ugyanakkor 2010-et követően a korábban legatyásított, kifosztott ország vagyonának legalább egy jelentős részét visszavásárolta az állam, illetve az új nemzeti tőkésosztály egyes szereplői, ami mégiscsak tény. De ha már itt tartunk, az említett Pogátsa-interjúban a közgazdász arról a sajnálatos és beszédes tényről is említést tesz, hogy Európában Oroszország után 242 milliárd dollárral hazánk áll a második helyen a legnagyobb offshore-vesztesek listáján. Tehát vannak nekünk olyan, sokszor láthatatlan oligarcháink is, akiknek a vagyona nem a jelenlegi kormány regnálása idején vándorolt ki, és parkol titokzatos adóparadicsomokban.
A szerző újságíró