– Hát nehéz, igen nehéz – fejtegeti lángossütő barátom a Flóriánnál –, pedig káprázat az egész. Ő történetesen a férfi síkfutás százas döntőjét látta, s bízvást mondhatja, leszállt a mennyekből a csoda, és eljött hozzánk Pestre. Ezek mintha nem is mindennapi emberi lények lennének, pedig csak atléták, mindenféle „izomfelszereléssel”. Az emberi létezés csodái. Ő, sajnos, nem tud ott lenni, a lángoshoz köti a munkája, dagasztás, nyújtás, sütés – még kimondani is sok. Ráadásul a tévéje is elromlott, éppen most, a neten pedig csak forgácsokat, pillanatokat tud elcsípni. Így aztán ami neki jut, csupán az atlétika elgurult morzsája, igaz, meghintve aranyporral.
Igazán piszok nehéz dolga van az ellenzéki sajtónak is, amely szeretné leporolni az aranyport, szeretne valami botránnyal, valami igazán ütős sztorival előállni. De egyelőre semmi. Semmi, csak a kilátástalan ünnep és lelkendezés. Persze, elmagyarázza nekünk a bal objektív csapata, hogy „lassan negyedszázada a budapesti olimpia tervét dédelgető jobboldali országvezetés az általa az elmúlt emberöltő során megvalósított gigantikus stadionfejlesztési program révén kialakított sport-infrastrukturális intézményhálózat hasznosulása okán érthetően fókuszál az atlétikai vb-hez hasonló világrendezvények hazánkba csábítására.”
Ilyen szépen, közérthető, balos magyar nyelven. És persze ezredszer is kárhoztatják balszerencsénket, hogy nekünk, magyaroknak az Orbán-rezsimmel a stadionszülések nehéz kora jutott, elvégre a szülés az mindig némi nehézséggel jár. A legjobbak pedig még a sportra fordított milliárdokat is az orrunk alá dörzsölik, mintha éppen mi tehetnénk róla, és nem pedig a némi pejoratív mellékzöngét hordozó „rezsim” szóval is terhelt kormányzat. Most is szépen ki lehetne mutatni egy látványos tévévetélkedő kertében, hogy mondjuk a Nemzeti Atlétikai Központ építésének költségéből hány kakaómentes számítógépet, vizitdíj-automatát és kórtermi széfet lehetett volna vásárolni. De nem, úgy látszik ezt már elfelejtették Lendvai Ildikóék. Csapatuk inkább rögvest a jobb szemébe vágja, hogy a félautoriter demokrácia posványába döntötte az országot, „közös hazánkat”, és egyenesen nácizni meg hitlerezni kezd, s az 1936-os, berlini olimpiát emlegeti a budapesti vb kapcsán.
Hát mit tegyünk? Nehéz kenyér, illetve lángos ez. Nekünk. Mert nekik csupa-csupa móka és kacagás az élet. Meg gyönyörködés. Mert amióta a liberálisok kimondták, hogy a másság szép, a másság gyönyörködtet, azóta nem tesznek egyebet, mintsem egyfolytában gyönyörködnek. Igaz, saját másságukban. Mert hát a mi másságunk az csalás, a mi másságunk az büdös, a mi másságunk populizmus. Most történelmi leckéből láthatjuk, hogy van haladó és van retrográd másság is. S ők még abban is mások, hogy ők mondhatják meg, hogy éppen melyik a haladó másság. Náciznak, fasiztáznak, homofóboznak, antiszemitáznak, pedig hát a sport – legalábbis mifelénk – aligha erről szól.
De ezek tényleg más, szép, stramm emberek. És az is közös bennük, hogy valamennyien hihetetlenül várják már, hogy végre történjék valami menetrenden túli is a vébén. Lőjön le valakit a startpisztollyal az indító, rendőrök vigyenek el egy nézőt, de még inkább sportolót, akadjon el a csepeli HÉV, váltsák le a nemzetközi szövetség itt újraválasztott elnökét, Sebastian Coe-t. Az ellendrukkerek némelyike egyébként rendszeresen bérmálkozik, másikuk kis ládikákban kalapozza össze a pártfilléreket, egy csoportjuk pedig konstruktívan megfúrja az olimpiarendezést. Igaz, ha most megkérdeznék őket, melyik olimpiával volt bajuk, bizonyára rögvest rávágnák, hogy a budapestivel. Pedig dehogyis. Éppen abban az évben született ugyanis döntés, hogy ezentúl nem város, hanem ország rendez olimpiát. Vagyis pompás lehetőség nyílhatott volna arra, hogy az egész ország megmozduljon, kapjon egy-egy szeletet a rendezésből és a vele járó infrastrukturális fejlődésből is. De nem. Nálunk okosabb gyerekek eldöntötték – összesen vajon hány olimpián jártak egyébként? –, hogy márpedig a rossebnek kell az olimpia, de nem nekünk. Vigyék, ahova akarják. És ezek a srácok mostanra politikussá értek, mégpedig a folyamatos tagadás oldalán állnak. És most az atlétikai vb ellen is tehetnének valamit, vagy legalább mondhatnának valami okosat, valami sértőt. Valami gorombát, ami megbántja a popularizmusba ájult magyart. Ám egyelőre nem, egyelőre semmi, csupán meddő orbánozás van a világcsúcsok árnyékában. Bár az ellenzéket tényleg nem az uralkodó – ráadásul úgymond félautoriter – rezsim éljenzésére és támogatására találták fel, de mégis, talán a vb-ről is ejthetnének néhány szót. Ha nem is dicsérőt, de legalább nem pocskondiázót. Ám belátom, nehéz, piszok nehéz éppen az új kenyér ünnepe idején még a cirkuszi játékot is elvenni.
A szerző újságíró