István-történetek

Ilyenkor, így Szent István-nap táján az embernek eszébe juthatnak olyan régibb-újabb históriák, amelyek ezt a megindítóan mély magyar ünnepet bizony képesek sajátságos – nem éppen mindennapi, merőben szokatlan – megvilágításba helyezni. Olyan tanulságokkal és végkövetkeztetésekkel, amelyek viszont egyértelműen államalapító nagy királyunk igazságainak – és egyáltalán: az ünnep fényének – magosába mutatnak.

Évtizedek óta a Városliget mellett lakván s gyermekeim is itt felnővén, ha most azt emlegetik, hogy immáron kereken negyven esztendeje amott, azon a dombon mutatták be a ma már legendásnak mondható, icipicit tényleg a rendszerváltást is – no ha nem is nem előkészítő, de valamennyire megelőlegező rockoperát: a meghatott büszkeség jut eszembe, ami elöntött, mikor következetesen már Királydombnak mondtam (mert már annak mondhattam) a helyet, hová szánkázni vittem a fiamat és a lányomat. Akik később nem nagyon akarták elhinni, hogy mindössze egy-két évtizede hívják így a korábban logikus módon csak szánkázódombnak nevezett ligeti magaslatot, itt nem messze a lakásunktól. Igen: az 1983. augusztus 20-a utáni magyar élet egyik, halknak és kellő figyelmet nem kapottnak mondhatóan is maradandó rekivizítuma van itt előttünk. És valahányszor – elég gyakran – arra vagy a közelében járok: az a meghatott büszkeség, ha tán kopottabban-foszlányosabban is, de váltig tetten érhető.

Miként a folytatás is: 1984 tavaszán elkészült a királydombi előadás alapján forgatott film, amely ugyanúgy Koltay Gábor alkotása volt, mint a városligeti reveláció-szenzáció. A filmet, boldogult kritikusi múltam ikszedik dokumentumaként bizonyítottan, jócskán ledorongoltam, enyhén szólva nem túl szerencsés kézzel készült alkotásnak (és még egyébnek is) minősítvén egy elemi erejű és korszakos hatású zenemű vászonra vitt változatát. Koltay Gábor, nemcsak hogy nem sértődött meg a nem éppen finom bírálaton, de a közelgő szegedi szabadtéri bemutató előtt meghívott vacsorázni, igen jól elbeszélgettünk, sőt, még az István, a király című kötetbe is beválogatta írásomat. Azóta is, máig szívélyes, korrekt viszonyban, tán azt is mondhatom, jó barátságban vagyunk – erről meg eszembe jutnak a magukat mimózalelkűnek játszó, valójában irigy sunyisággal bosszúálló derék irodalmi pályatársak, kiknek első dolguk ocsmány és a minimum-színvonal alatt több kilométerrel helyet foglaló letámadás förmedvényeket elővezetni, ha az ember nem említi meg őket mondjuk egy korszakot bemutató, gyűjteményes-szubjektív irodalomtörténeti munkában – Szent István-i léptékű emberi minőségben kábé annyira állnak ők Koltaytól, mint mondjuk az István, a király zeneileg a rockopera szövegírójának némely muzikális próbálkozásától…

És ha már ennél az egyénnél és a szegedi szabadtéri-előadásnál tartunk: itt is sorjáznak az István-történetek. A 84-es előadásoknak „hazai pályán” fő propagátora, fölvezetője, és megint csak kritikusa lévén, már csak hivatalból is többször együtt voltam az alkotókkal, sok emlékezetes beszélgetés kíséretében ekkor kerültem igen jó személyes kapcsolatba Szörényi Leventével, de ezekben a hetekben ismertem meg a többieket is. A szövegíróval még hosszú, andalgó sétára is elindultunk a Dóm tér árkádjai alatt, nem beszélt túl sokat, én meg – mit volt mit tennem – lelkesedtem helyette is. Áradoztam az akkorra már sokszor és sokféleképpen megtapasztalt hatásról, arról az erőt adó és hallatlan erőt sugárzó benyomás-halmazról, amit a muzsika ebbe a történelmi szituáció-keretbe ágyazva adni tudott. Egyszer csak kitört belőlem, Géza temetési zenéjéről lelkendezve, hogy ha ezt hallja az ember, hát úgy érzi, hogy hej, istenem, megyünk Kolozsvárra! A hatás – a másik – szinte leírhatatlan volt. Beszélgetőpartnerem megállt, jakobinus szigorral végigjártatta tekintetét szegény ártatlan Dóm téri árkádokon, majd bűnös jelenlétemet tetőtől-talpig végigmérve, lesújtóan így szólt: „jellemző…!” Valószínűleg összeomlott benne az erkölcsi világrend. Mármint az övé. Az a belvárosi.

Az István-történeteknek persze ezzel a lehangoló esettel természetesen nincs vége. Lehetne most hosszan sorolni a feledhetetlen 2003-as, legelső erdélyi – ezen belül, pláne: székelyföldi! – István, a király-bemutatót és egy, már 1988-ból származó különleges folytatást is, amikor Szent István-év (halálának 950. évfordulója) lévén, a Szent Jobbot éjszakai díszőrségben vigyáztuk a Dómban az akkor éppen megalakult ős-MDF első vezetőiként, és tompa kábulatban igenis az István, a király dallamai meg a Királydomb képe kavarogtak bennem, előttem – azóta tudom: ezek a történetek sohasem fognak befejeződni, amíg csak egy magyarul beszélő emberi egyed is létezik ezen a földkerekségen.

A szerző író