Sütő Zoltán

Vélemény és vita

A nemzetfogalom tartalmi változásai a büszkeségtől az áldozatig

A nemzetmítosz interpretációi a kellő tartás és miheztartás végett szükségképpen az önérték büszke tudatában születtek meg

A nemzet fogalmát – megközelítően mai jelentése szerint – kétségtelenül az éledő kapitalizmus hívta életre, szemben azzal a meggyökeresedését követő önkéntelen benyomással, mintha örök időktől fogva képezte volna az emberek identitásának azt a legszélesebb rétegét, amelyet a tudat nemcsak képes értelmezni, hanem kifejezetten igényel is, önmagát közösség tagjaként azonosítani. A személy megnövekedett szabadsága elvontabb szimbólummal igényelte kiváltani az uralkodó vagy uralkodó dinasztia társadalomszervező szimbólumértékét, amely egy földrajzilag többnyire határozott vonallal körülrajzolt országhatáron belül, közös kultúra által lehetővé tett közös érdekvédelemben manifesztálódott nemzetként. Nem arról van szó tehát, mintha a kapitalizmus, illetve a polgári társadalmak előtt az emberi tudat nem ugyanabban a hármas hierarchiában birtokolta volna önazonosságát – individuum, család, közösség –, mint a ma is eleven történelmi emlékezet szerint azt ismerjük, hanem csak arról, hogy az önazonosság legfelsőbb, közösségi szintjében a patriarchális uralkodó helyére a nemzet, a népfelség avanzsált. Ez a helycsere a dolog természeténél fogva magával vonta a nemzet köré ugyanazt a mítoszépítési aktust, mint ami korábban az uralkodó személyét volt hivatva felruházni az erős identitáshoz elengedhetetlen szimbolikus attribútumokkal. A nemzetmítosz interpretációi pedig a kellő tartás és mihez tartás végett szükségképpen az önérték büszke tudatában születtek meg. – Hát miféle érdekvédelmi erőt lehetett volna tulajdonítani egy szerény, visszafogott, mások irányába elismerő és megengedő nemzettudatnak?

Időközben azonban lepergett mintegy kétszáz év. A mozgásteret a szabadság illúziójával akkortájt megnyitó hatalom számára a nemzet immár nem kívánatos. A képlet világos: az önmagát három szinten identifikáló ember a létezés három szintjén, tehát saját személye, családja, és közössége koordinációjában értelmezi a világot, és ezek autonóm működésében és működtetésében éli meg szabadságát. Ez pedig egy globális hatalom alá vonni kívánt világban kezelhetetlen anomáliákat jelent. Ilyen módon mainapság elsődlegesen a nemzet, másodlagosan a család tudatos szétrombolása vált az emberlakta világ egészére erőszakosan kiterjesztett programmá. Európa népei ma jószerével egykedvűen szemlélve figyelik, amint szélsőséges individualizmusban fogant eszmékkel módszeresen rombolják annak a fogalomnak a jelentését, amit valaha család alatt értettünk. A nemzet pedig lassan szitokszóvá alakul. A hedonista értékkategóriák egyre teljesebb kizárólagossága azonban egyben alkalmat ad annak érzékelésére, hogy a valaha egészséges család és nemzet működésének és működtetésének létezik egy olyan kulcsfogalma, amit akkortájt nem érzékeltünk, nem tudatosítottunk, és ami a jelenkor használatából szinte kiveszett. Ez pedig az áldozat. Az önmagára fókuszáló individuum nem ismeri az áldozatot. Ezzel szemben elveszti társadalmi koordinációjának lehetőségét, és önmagára korlátozott identifikációja válik törvényszerűen áldozattá. A szemünk előtt nagy határozottsággal zajló folyamat Európa nyugati felén előrehaladott állapotba került. Némi lemaradással nyomában liheg a kelet is, s bár határozott, önálló állásponttal Magyarország sem dicsekedhet, mégis tetten érhető valamelyes kívülállásunk, s vannak reménykeltő jelenségek.

Ilyen reménykeltő jelenség volt az augusztus 11-13. között Ópusztaszeren megrendezett Magyarok Országos Gyűlése. A helyszín szimbolikus, hiszen a hagyomány szerint a honfoglaló magyarok első ízben itt „ejtették szerét” az elfoglalt ország dolgait törvényekben rendezni. S mintha e hely megint otthont adna egy kezdetnek, egy nemzet önnön újraértelmezésének, a radikálisan megváltozott körülmények között. Azért nem alaptalan erre gondolni, mert mindazok, akik ott jártak, megtapasztalhatták, hogy ami létrejött, személyek és szervezetek tudatos áldozatvállalásából jött létre. Ez pedig manapság nem tartozik a divatos foglalatosságok közé. Mindenki megtalálta és felvállalta azt a dolgát, ami éppen rá hárult ennek a háromnapos rendezvénynek a rendkívül összetett, összetettségében egységes, a résztvevők számára gazdag ismeretekkel és az összetartozás élményével szolgáló programjaiban. Volt, aki a szoros egymásutániságban, vagy éppen párhuzamosságban zajló események bonyolításában segédkezett, volt, aki tudományos igényű előadást tartott, volt, aki misét celebrált, volt, aki táncot tanított, volt, aki a gyermekeknek szervezett játékokat, volt, aki a politikai játékteret elemezte, volt, aki lisztet hozott otthonról a közösségi étkezéshez, és volt, aki az étkezés kiszolgálásán fáradozott. És mindezt nem a tőke mozgatta és nem a várható nyereség, hanem az áldozatvállalás, amiről így utólag kiderült, hogy a közösségi térben nem szenvedés, hanem öröm.

Valami elkezdődött. Valami új, valami ősi, valami, ami embervoltunkban nélkülözhetetlen. Tavaly óta ígéretes fejlődésben, egyelőre negyvenezer emberrel a három nap alatt, ebben a kis országban kihagyhatatlan tényezőként. S reményeink szerint egészséges, nem valami ellen, hanem valamiért szerveződő identitással fertőzvén Európát, mintát adva tágabb hazánkban is a nemzeteknek visszatalálni önmagukhoz.

A szerző mérnök-informatikus