Baj van a vízzel. Mifelénk manapság egyszerre több baj is. Egyrészt, ha fertőzött, másrészt, ha sok vagy ha éppen kevés van belőle. S még a strandbelépőket is lassan patikamérlegen mérik, no meg az ásványvíz ára is elszaladt. Ráadásul még politizálunk is a vízzel, így aztán mifelénk még a csapból is víz folyik. Az árvízi képek megrendítő sorozatán is túltesz az az aggodalom, amely a városi embert a goromba vízdíjak rémképének felfestése nyomán elönti. Ez önmagában felér egy árvízzel. Szó van itt már elaggott infrastruktúráról, elmaradt fejlesztésekről és díjemelésekről, s mindennek végén, bonyolult statisztikák és rafinált számítások nyomán kiderül: dilettánsok vezetik ezt az országot.
Arról szó nem lehet, hogy komikus vizesnyolcasok irányítanak néhány települést, akár még az egykoron szebb, tisztább vizű és egészségesebb viszonyokat megélő székesfővárost. Nem, mert ezt csak a mindenre felkészült és alkalmas, haladó, európai látókörű ellenzék mondhatná ki. És ha a vízfej élén álló egyszerű vidéki gyerek, a világmegváltó, ezereszű matematikus, sávfestőművész történetesen azt találná ki, hogy a Duna vizével is kellene kezdeni valamit, mert mégsem folyhat itten ez a nagy, behemót bele a világba, hasznosítatlanul, akkor bizony bicikliutakat festenének rá. Hercig táblákkal, csinos felirattal, hogy Vízibolhakeltető, és azt is jelezve, hogy az úthálózat a Fővárosi Önkormányzat támogatásával épült. Mintha egyébként Budapesten a derecskei vagy a bátonyterenyei városatyáknak lenne éppen teendőjük. Így aztán senki nem mondhatná, hogy az önkormányzat vízügyben nem tesz semmit, csak bámul réveteg. És persze még hozhatna néhány rapid rendeletet is. Így például betilthatná az ősi magyar iparágat, a borvizezést, s ezentúl a sokkal olcsóbb vízborozás lenne a kívánatos. Elvégre drága a víz, büdösül drága: közművek, vízórák, leolvasók – még kimondani is sok, így hát a nemes elöljáróság tagjai kimondhatnák: ők nem a bort vizezik, hanem nemesítik a vizet.
Nehéz időkben viszont még a vízen sem szabad humorizálni, hogy állott, büdös, meg hogy hideg vagy meleg, esetleg langyos. Nem. Ki kell egyenesen, magyarul mondani, hogy a klímaválság, az árvíz, a vízhiány, a szökőár, a vízdíj, a vízi baleset és talán még a vízilabda is mind-mind a kormány bűne. Az pedig, meg is írták, egyenesen kútmérgezés, hogy a miniszterelnök trianoni sálat kap – rajta Nagy Magyarország-térképpel – egy szurkolótól. Mert lám, látván a nagy-nagy vízkórságot, a jeles főpolgármester szívesen feláldozná magát, akár még a vízibiciklire is hajlandó átülni a főváros és az ország érdekében, míg a miniszterelnök makacsul ragaszkodik népéhez, országához és fürge szolgálati gépkocsijához.
Ilyenek vagyunk, nincs mit tenni. Az összefogást nem nekünk találták ki. Könnyebb füllenteni, csúsztatni, vádaskodni, egymásra mutogatni, mint közösen kimunkálni, megoldani valamit. De mi lenne, ha egyszer megpróbálnánk. Megpróbálnánk, és sikerülne a bonyolult vízfeladvány rajtunk múló részének megoldása. Igaz, akkor sem lenne nagy nemzeti összeborulás, mert egy másik vidéki gyerek, a főpolgármester úrral bábozó pápai srác aligha örülne ennek. Pedig milyen jó lenne egy nagy pohár nemesített vízzel erre koccintani vele.
A szerző újságíró