Korea és a kellő idő

A világ leghosszabb idő óta fennálló „befagyott” konfliktusa a koreai félszigeten áll fenn. Éppen hetven éve, hogy véget ért az az iszonyatosan véres konfliktus (három év alatt több, mint hárommillió halálos áldozata volt), amit koreai háború néven ismer a történelem. Valamilyen értelemben ez is egy bonyolult proxy háború volt, hisz valójában a nemrég még szövetséges szovjet és amerikai „szuperhatalom” csapott össze, ám az amerikai hadsereg „csak”, mint ENSZ „békefenntartó” volt jelen, a szovjet fél pedig „csak” haditechnikával segítette az északiakat, és persze Kína is „csak” milliós létszámú „önkéntesekből” álló sereggel vett részt a háborúban. Végül 1953 júliusára már mindkét fél tudomásul vette, hogy állóháború alakult ki, és hogy lényegesen jobb pozíciót már semmiképpen nem érhet el, így jöhetett létre a máig fennálló tűzszünet.

A déli és az északi országrész azonban teljesen eltérő pályát járt be. Dél-Korea egy elképesztő dinamikájú „szuper-kapitalizmust” épített ki, például olyan „otthon termesztett” globális vállalat-óriással, mint a Samsung, míg északon egy elég nehezen beazonosítható konstrukció áll fenn azóta is. Észak formálisan ugyan „kommunista” ország, de inkább egy tökéletes elzárkózásra épülő „császárság”, ahol nemcsak, hogy nincs „közösségi” tulajdon, hanem a „császár” magántulajdona az egész ország. Nem egyszerűen katonai diktatúra, hanem katonai társadalom, ahol a hadsereg az a „keret”, amelyen belül az ország üzemel. Mivel szinte semmilyen használható információ nincs erről a titokzatos komplexumról, így igen nehéz feladat bármilyen Korea egészével kapcsolatos jövő stratégia felvázolása.

Van azonban néhány olyan összefüggése ennek a hetven éve fennálló máig is tökéletesen lezáratlan és igen bizonytalan távlatokkal rendelkező konfliktusnak, amin érdemes lenne eltöprengeni. Először is talán azt kellene rögzítenünk, hogy egy ilyen rendkívül elzárkózó és agresszív állam léte csak azért lehet most már hetven éve ilyen tartós, mert létezése alapvető stratégiai érdeke valamennyi érintett nagyhatalomnak, Kínának, Oroszországnak és ha ez első pillantásra talán furcsának tűnhet fel, de az Amerikai Egyesült Államoknak, pontosabban a „birodalomnak” is. Méghozzá azért, mert egy nukleáris robbanófejekkel ellátott interkontinentális rakétákkal felfegyverkezett, Dél-Koreával, Japánnal és főképp az amerikai birodalommal rendkívül ellenséges Észak-Korea léte automatikusan jogosítja fel Amerikát arra, hogy a térség egészét szigorú katonai ellenőrzés alatt tartsa. Szóval, ha nem lenne, ki kéne találni, de „szerencsére” nem kell kitalálni, mert van.

Azonban Donald Trump bizarr kísérlete arra, hogy „baráti” kapcsolatot teremtsen ezzel a fenyegető rémálammal, azt is jelezte, hogy az amerikai birodalom széthullása, és egy-két évtizeden belül várható végleges hanyatlása, plusz ez a most zajló, a birodalom agóniáját meghosszabbítani hivatott „kvázi világháború” felgyorsította azt a folyamatot, ami feltételezhetően egy-két évtizeden belül Korea újraegyesítését is magával hozza majd.

Fontos látnunk, hogy az egyesült Korea újabb egy-két évtizeden belül gyökeresen átalakítaná a térség geopolitikai stratégiai rendszerét, mert kereskedelmi, pénzhatalmi és katonai erejét tekintve nagyjából Japánhoz hasonló dimenziókat jelenítene meg. Trump intuitív „barátkozási” kísérlete, ami ahogy az várható volt teljes kudarccal zárult, arra irányult, hogy a már gyengülő, széteső amerikai birodalom bebizonyítsa, hogy van még kellő világhatalmi potenciálja Korea újraegyesítésére. Vagy még pontosabban fogalmazva, hogy fennállásának utolsó fázisában Kína és Oroszország elől „elhalássza” az egyesítéssel járó előnyöket.

Mivel az amerikai birodalom ezzel az utolsó esélyt is elszalasztotta az egyesítést most már egészen bizonyosan Kína fogja véghez vinni. Az a Kína, amely ennek a „csinált” világháborúnak az egyetlen igazi nyertese. Az amerikai birodalmi elitek öngyilkos módon tesznek meg mindent annak érdekében, hogy Kína minél hamarabb az újabb világbirodalom lehessen. E csinált világháború legfőbb vesztese Európa és azon belül Németország, amely így most első fázisban az amerikai birodalom kiszolgáltatott vazallusává válik, de Amerika bukásával egy legyengült Németország kerül teljes függésbe az új Kínai Birodalomtól.

A háború kimeríti és meggyengíti Oroszországot, amely egy-két évtizeden belül szintén Kína vazallus államává válik, kvázi egy északon fekvő kínai tartománnyá, amely a birodalmi központ fő energia és nyersanyag szállító perifériája lesz. Az amerikai birodalom pedig látványosan önmagát számolja fel előzékenyen megkönnyítve Kína dolgát. Henry Kissinger pekingi látogatása, és az a tény, hogy a kínai elnök „Kína régi barátjának” nevezte őt, elég egyértelműen jelzi, hogy a „harmadik típusú” globális hatalmi szint (a birodalomkiválasztó hatalom), amelynek képviseletében Kissinger Pekingben járt, ezzel hivatalosan is elindította az amerikai birodalom felszámolását és Kína globális birodalomként való beiktatását.

Az Észak-Koreában tárgyaló legmagasabb szintű orosz és kínai küldöttség pedig szimbolikusan azt is jelezte, hogy Korea egyesítése így most már mindenképpen a leendő kínai globális birodalom stratégia céljainak alárendelt módon fog végbe menni, „kellő időben”.

Ez a kellő időben formula amúgy az amerikai–szovjet–angol tárgyalásokon szerepelt már Teheránban, Jaltában és végül Potsdamban is. És a jelek szerint, amint az várható volt, ez a kellő idő mostanában nem Amerikának dolgozik.

A szerző közgazdász