A magyarországi folyószabályozások országos politikai determinánsa 3.

A rossz földminőségű ártéri legelőket főleg az 1863-as nagy aszály és az általa okozott tömeges állatállomány-pusztulás után alakították szántóvá. A föld a folyószabályozások, legelőelkülönözések, úrbéri viszonyok eltörlése nyomán spekulatív eszköz lett. Volt ugyan, ahol csupán 20 százalékos arányt ért el a szabályozás költsége a földárhoz képest, de ezek szélsőséges esetben akár a duplájára növő földárnak a felét is kitehették, amennyiben a tulajdonos nem szabadult meg időben a földjétől. A megszabadulás útja általában a föld magasabb művelési osztályba sorolása, az arra vonatkozó magasabb kataszteri adókimutatás, az így – fiktív értéknövekedés alapján – arra eszközölt hitelfelvétel, majd a – gyakran felparcellázva – továbbadás lett. A legelők – gyakran átmeneti – szántóvá alakítása mögött leginkább az alábbi fő motivációk és célok húzódtak meg: 1.) a zsellérek földhöz jutása; 2.) a birtokos réteg jövedelmeinek növelése; 3.) az általános ellátásbiztonság. A napjainkra oly fontossá vált környezeti kihívások kezelése a dualizmus korában még „csupán” a klimatikus hatásoknak (aszályoknak és árvizeknek) a piaci kereslet árképzésben jelentkező változásaiban artikulálódtak.

Ha azonban magát a tényleges jövedelemkihozatalt nézzük meg, és beleszámoljuk a gabona magasabb munkaintenzitását, akkor ezeket a területeket – utólagosan nézve a dolgokat – rentábilisabb lett volna marhalegelőknek megtartani. A „modernizáció” eredményeként ugyanis egy olyan magas fenntartási költségekkel jellemezhető termelési struktúra jött létre, amely néhány, az áringadozásoknak és a klímaváltozásnak leginkább kitett szántóföldi növény előállítására összpontosított, ez pedig hosszú távon csökkentette az itt élők versenyképességét és önerőből történő felzárkózási lehetőségeit.

Szintén utólagosan (retrospektív szemlélet alapján) az tűnik ki számunkra, hogy a tőkeáramlásnak Magyarországon korábban soha nem tapasztalt, 19. század végi kegyelmi időszakában az agráriumban megvalósuló beruházások túlnyomó többsége vízjárta területek alacsony hozamú, extenzív szántófölddé való alakítására irányult. A folyószabályozások során létrehozott gigantikus méretű vízügyi infrastruktúra jelentős része meddő beruházásnak bizonyult, amely elszívta a magasabb hozzáadott értéket előállítani képes élelmiszeripari beruházásoktól a befektethető tőkét. Ez napjainkig meghatározza a magyar agrárium helyzetét és mozgásterét. Ezzel szemben a nagy hagyományokkal rendelkező nyugat-európai marhaexportőr országok (Dánia, Írország és Svájc) élelmiszeripari befektetéseikkel a komparatív előnyökkel rendelkező állattenyésztési szektor termékeinek magasabb feldolgozottságára, a növekvő számú városi fogyasztó igényeit kiszolgáló élelmiszeripari vertikumok kiépítésére helyeztek hangsúlyt.

Mindezek világosan jelzik: az aszályos karakterű Alföld vizes élőhelyeinek felszámolása a szántóföldek kiterjesztése érdekében egy fenntarthatatlan vállalkozásnak bizonyult. Ugyanakkor az sem biztos, hogy ezt az élelmiszeripari átállást – megfelelő tőke, szakértelem, munkaerő és piac híján – Magyarországon olyan könnyű lett volna keresztülvinni. Lónyay Menyhért már a Bach-rendszer időszakában megkísérelte birtokai modernizálását és felvirágoztatását. Több kudarcos vállalkozásából – például véve a tejgazdaságra történő átállási kísérletét is (pedig ekkor még az 1863-as tömeges állományvesztés előtt vagyunk) – apósa segítette ki anyagilag. Nehezítette az úri–paraszti érdekegyeztetés megvalósítását, hogy az 1853-as úrbéri pátens által elrendelt tagosítás és a legelőelkülönözés-folytatás számtalan helyen a volt földbirtokosok és jobbágyaik között dúló elkeseredett, hosszú évekig tartó pereskedésbe torkollott.

A kétségtelen műtani és műépítészeti eredmények mellett Lónyay Menyhért 1860-as figyelmeztetésén és 1877-es jajkiáltásán túl egy református lelkész sejtette meg 1874-ben a vízszabályozási munkák felemás következményeit. Az akkor már Hódmezővásárhelyen lelkészkedő Szeremlei az ország foglalkozási szerkezetének felvázolása után némileg a kameralista merkantilizmus és malthusiánizmus szellemében, Henry Charles Carey (1793–1879) Társadalomtudományi kézikönyvére hivatkozva így ír. „»Oly ország, mely folytonosan gabonát viszen ki, idők múltával kénytelen lesz vagy trágyát vinni be, vagy embereket vinni ki. A kivitt nyersterményben [ugyanis] talaja azon alkatrészeit adja el, melyek a földet egyedül képesítik növények előhozására, melyeket a legtermékenyebb talaj is csak igen korlátolt mennyiségben tartalmaz, s mely készlet (…) csak arasznyi időre elég (…) A nyers termények előállítása távol piacok számára, rabszolgáknak és barbároknak való munka.« A szerencsétlen közgazdászati állapotnak róható fel az a viszásság is, hogy vagyonunk, amennyiben külföldre nem vándorol, jobbára azon egyének kezébe szivárog át, kik a termelő és műiparos, a vevő és felhasználó közt közvetítőül szolgálván, a térbeli távolságok leküzdésén fáradnak, s kik ennyiben okvetlenül szükségesek, de azonnal feleslegesekké válnának, mihelyt a műiparos és felhasználó, a termelő és vevő együtt laknának (kiemelés tőlem – KKÁ). Az ország vagyoni szegénységét a kiválóan földműves foglalkozás és a gyáripar elhanyagolása mellett folyvást fokozza azon körülmény, hogy az évről évre halmozódó roppant állami adósság külföldön lévén elhelyezve, annak kamatait is oda kell fizetnünk, és az a másik, hogy a nemzeten egészen az utolsó időkig folyvást ellenséges érzületű kormány uralkodván, ez egyfelől vámrendszabályok által törekedett Magyarország érdekeit az osztrák örökös tartományok kedvéért megrövidíteni, másfelől pedig a forradalom után, anélkül, hogy a productivitást fejlesztette volna, oly nagy állami adókat rovott ki, melyek utoljára magát a tőkét kezdték megtámadni. Így történt, hogy dacára annak, hogy a nép anyagi helyzete az úrbéri föld ingyen kapása folytán tetemesen javult, s dacára annak, hogy a legelő-elkülönítések és vízszabályozások következtében a gabonatermelés mennyiség tekintetében emelkedett, az elszegényedés köztünk mindinkább terjedt.”

Ilyen körülmények között a dualista magyar politika csakis olyan takarékos, okszerű és célszerű gazdaságpolitika folytatását tűzhette ki célul, amelyben az állami hitelfelvételeknek olyan beruházásokat kellett szolgálniuk, melyeknek folyamatos értéknövekedése [sic!] meghaladta a hozzájuk kapcsolt kamatterheket. Visszapillantva ezekre a célkitűzésekre, a magyar államháztartás egyensúlyi szilárdságáról, ellenállóképességének szívósságáról és a magyar közgazdaság életképességéről tett tanúbizonyságot, hogy 1.) a magyar államvagyon értéke folyamatosan emelkedett; 2.) az élet minden ágában rohamosan felszaporodott igények dacára a magyar állam megőrizte azon képességét, hogy a megnövekedett közszükségleteket egyre tökéletesedő anyagi gondozásban tudta részesíteni; 3.) tette mindezt olyan nehezebb közgazdasági helyzetben, ahol a(z adó)szolgáltatási képesség intenzivitása bizonyos területeken (például az őstermelésben) némi visszaesést is elszenvedett, mégsem kellett a közszolgáltatásokat említésre méltó mértékben emelnie; 4.) mindezzel pedig a magyar államháztartás teljesítménye az elfogulatlan külföld bizalmát folyamatosan meg tudta őrizni.

Mi, magyarok a rendszerváltozás alkalmával tanultuk meg újra, hogy a „Minek mennyi az értéke?” kérdés leginkább olyan kemény alkuk eredménye, ahol nem jó csekély hatalmi befolyással rendelkező félként részt venni. Ahogy a régi vicc is mondja: „Kohn bácsi! Mi a jó üzlet? – Az, fiam, amikor a két fél kölcsönösen azt hiszi, hogy ő csapta be a másikat". Az „őstermelés bizonyos területeinek visszaesésé”-t tetézte a szektor hatalmas arányú eladósodottsága, amelynek nyomán 1900-ban már terítékre került egyfajta paraszti hitbizomány létrehozásának igénye is. Ez a felvetés azért tekinthető hatalmas liberalizmuskritikának, hiszen – emlékezzünk – a reformkor nyitányát az a Széchenyi-féle Hitel jelentette, amely számos gondolatrétege mellett – akkor még a nemesi birtokosság vonatkozásában – mégiscsak az ősiség eltörlését állította gazdasági programja középpontjába.

Bár az országot továbbra is – alapvetően hatalomgazdasági eszközökkel – benne tartották gabonaexportőri, gabonaellátói szerepkörében a korábban hiányolt élelmiszeripari vertikum is megjelent fejlődésében. Kezdetben döntően az a malomipar játszott kiemelkedő szerepet, mely a korszakban végig gyorsan fejlődött ugyan, de a többi ágazat dinamikus fejlődése következtében mégis veszített részesedéséből. Ez a fajta iparosodás nemhogy a mezőgazdasági jelleg visszaszorulásával járt volna együtt, sokkal inkább az élelmiszertermelés előtérbe kerülését eredményezte. Az ipari termelés és termelékenység (az egy foglalkoztatottra jutó termelés) növekedési üteme a dualizmus egész időszakában meghaladta a mezőgazdaságiét. Kivétel ez alól az ipari növények, elsősorban a burgonya és a cukorrépa termelésének növekedése. A Monarchia közös belső piacán, a már meglévő erős osztrák és cseh konkurrencia révén a textilipar alig fejlődött. Ennek a főleg a képzetlen munkaerő felszívására alkalmas gazdasági szegmensnek a hiánya révén nagy tömegeknek továbbra is a mezőgazdaságban vagy velük összehangolható földmegmozgató idénymunkákban kellett alkalmazni.

A mezőgazdasági termelékenységet alapjában továbbra is az élőmunka-felhasználás határozta meg. Megindult a lápok, mocsarak, belvizek lecsapolása is. A tiszai Alföld csatornahálózata 1846-tól számítva 70 év alatt 28 kilométerről közel 11 ezer kilométerre nőtt, főleg a mocsarak, lápok területén. A folyószabályozás a dualizmus korának nagy építkezéseivel évtizedekre munkát adott a szegényparaszti népességből kialakuló kubikusrétegnek. A nagy alföldi környezetátalakító munkák egyik fontos eleme a fásítás volt. A nagy futóhomokos tájakon folyamatos volt a fasorok és mezővédő erdősávok telepítése. A futóhomok megkötését szolgálták a század második felében felgyorsuló gyümölcsfa- és szőlőtelepítések. A föld(homok)utak mentén akácfákat ültettek. „A környezetátalakító tevékenység eltüntette a korábbi két fő tájtípusnak, az ártérnek [a Rétnek] és ármentes szintnek [a Mezőnek] a különbségét, s mindenütt a szántóföldet tette uralkodóvá.” Ez az infrastruktúrában is alapvető változásokat hozott, hiszen az ország minden települése egész évben szárazon (vasúton vagy közúton) megközelíthetővé vált, holott a folyószabályozások előtti korszakban az ártérben fekvő települések az év bizonyos – nem rövid – időszakaiban szigetként emelkedtek ki a víz, majd a visszahúzódó víz által hátrahagyott mocsártengerből, és kizárólag nagy nehézségek árán, ladikon voltak megközelíthetőek. Arról nem is beszélve, hogy a „mozgó” vizek eltűnésével egyre inkább standardizálódó kúthálózatból kellett az ivóvízszolgáltatást megoldani. Eltűntek a sekély, könnyen felmelegedő vizek által keltetett hatalmas rovarpopulációk is. Ez utóbbi két tényező – a fertőzések visszaszorulásához való hozzájárulásával – tevőlegesen hozzájárult a születéskor várható életkor dinamikus emelkedéséhez. Arról nem is szólva, hogy a létrehozott új infrastruktúra – új településrészek, valamint az azokat kiszolgáló utak, kutak, iskolák stb. – a kimutatható nemzeti vagyont gyarapították. Márpedig amit statisztikailag ki lehet mutatni, azt közigazgatásilag meg is lehet adóztatni. Kevéssé ismert tény, hogy a javadalmak természetben kiszolgáltatott részét képező tanítókertek földadókötelesek voltak, mely terhet – a tanítói javadalom sértetlenségének biztosítása érdekében – az egyházi fenntartók voltak kénytelenek viselni.

A dualista mezőgazdaság-fejlődésben ugyanakkor a felemás jellegzetességek nagyon előremutatóakkal párosultak. A gépesítés kizárólag a nagybirtokon terjedt néhány cséplőgép, gőzeke vagy lokomobil formájában, a traktorok és a műtrágyázás elterjedése a korszak legvégén elkezdődött, de – még ausztriai összehasonlításban is – alacsony fokú maradt, nem utolsó sorban a rendelkezésre álló olcsó munkaerő következtében. A paraszti gazdaságokat általában meghatározta külterjes gabonatermelés, ugyanakkor vidékenként eltérően más-más jelei voltak a mezőgazdaság belterjesebbé válásának. A felvilágosodás óta létező ménesgazdaságok és lótenyésztelepek kiegészültek. Az 1900-as évek elejére már önálló kísérleti fajtanemesítő telepei voltak a szarvasmarhának, baromfinak, de a selyemhernyónak és a házinyúlnak is. A filoxéravész nemcsak új tőkék és oltványok behozatalát hozta, de a vincellér-(szőlősgazda-)képzés megújítását is eredményezte. Az állattenyésztésben az istállózást igénylő fajták (sertés, szarvasmarha) kerültek előtérbe, a külterjes juhtartás erőteljesen visszaesett, a lóállomány stagnált. A fajtaváltás (például a korábbi szürkemarha helyett a magyar tarka elterjedése) elsősorban a Dunántúlon zajlott le, Kecskemét környékén a futóhomok megkötésére ekkor telepítették az első gyümölcsösöket, Makó környékén a hagymatermesztés vált jelentőssé.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa