A magyarországi folyószabályozások országos politikai determinánsa 2.

1867–68 fordulóján a magyar kormány elé három olyan integrált csatornaépítési projekt került, amely a ma ismert magyar gazdaságtörténetet akár alapjaiban is megváltoztathatta volna. Ekkor már készen feküdtek azok a volt helytartótanácsi csatornázási tervek, amelyek a Tisza völgyében a hajózási célt összekötni szándékoztak a mentesített árterületek nagymérvű öntözésével. Többek közt minden részleteiben ki volt dolgozva a tiszalök–gyomai csatorna terve. Ez több mint 400 ezer hold öntözésére lett volna alkalmas. A közlekedési minisztérium Solomon Meisels és Anglobankkal [Anglo-Österreichische Bank] a pontozatokat is elkészíttette.

A Tiszát a Dunával összekötő csatorna inkább közlekedési szempontból bírt volna fontossággal, miután a Tisza felső és alsóbb részein termelt gabona és minden nyers termény hajókon lett volna olcsó vitelbér mellett Pest alá a soroksári Duna-ágnál a hozzá kapcsoltan felállítandó raktárakba szállítható. A ténylegesen elkészített terveket Eugène Bontoux, a déli vaspálya akkori főigazgatója szorgalmazta különös erővel, aki – tervezete bukását érzékelve, a mellette szóló érveket tudományos alátámasztással ellátva – 1868-ban Bécsben ki is adta Ungarn und die Ernährung Europa’s [sic!] című művét.

Bontoux egyébként a Rotschildokkal való kapcsolatból tanult, de a későbbiekben mind ausztriai, mind franciaországi pénzügyi–politikai tevékenységét a klerikalista-legitimista-royalista politika anyagi megalapozása érdekében igyekezett kifejteni. A nagy reményekre jogosult vállalkozót az 1882-as tőzsdei összeomlással kapcsolatos csalások miatt öt évre el is ítélték. Börtönbe vonulását csak spanyolországi emigrációba vonulással tudta elkerülni. Bontoux bukásában az is vastagon benne volt, hogy a katolikus tőkét „zsidó” és „protestáns” megfelelőivel szemben kívánta felépíteni. Márpedig, ha a 19. század első felétől többségi katolikus (főleg savoyai bevándorolt szegény) lakosság mellett, széles választójogú demokratikus alkotmány mellett a genfi életben érintetlenül kellett maradnia a református bank- és (textil)ipari tőke gazdasági hegemóniának – a nyilvánvalóan „rossz” példaadást elkerülendő – utóbbi inkább a Rotschildokkal működött együtt a Francia Köztársaság finanszírozási ügyeiben.

A harmadik tervezet a péterfalva–szatmár-érvölgy–gyomai csatorna volt, melynek kivitelére a közlekedési minisztérium Károlyi Sándor gróffal és Ivánka Imre tárgyalásokba is bocsátkozott. Lónyay ezek mellett a tervezetek mellett aktívan felszólalt, és hatására bizonyos kormányhatározatok is születtek. A pénzügyminiszter az ekkori konjunktúra-időszakban az „egy vasútvonal mellé egy csatorna” elvét szorgalmazta volna, alulmaradt miniszterelnökével, Andrássy Gyula gróffal szemben. Lónyay szeme előtt ugyanis a mentesített területek nagyobb hasznosítása, a mocsarak lecsapolása, a belvizek célszerű levezetése és különösen az öntözés keresztülvitele által nemcsak az európai élelmezésben méltó helyét elfoglalt, anyagilag emelkedő ország képe lebegett, hanem egy olyan művelt földművelő népé is, amelyet ő Hollandiában és Lombardiában látott.

Az alkotmányos élet helyreállításának kezdetén (1867 körül) azonban a vasútvonalak kiépítése olyannyira kedvenc eszmévé vált, hogy minden más irányú kezdeményezés zátonyra futott ezen az igyekezeten. 1868 közepe táján a vasutak nagymérvű kiépítéséről született határozat. Ezzel összefüggésben a már elhatározott csatornák kiépítésének elejtésére az az érv szolgált, hogy ha a már elhatározott vasutak mellett egyszersmind csatornák is épülnek, ezen építkezések annyira igénybe fogják venni a munkaerőt és megdrágítják a napszámot, hogy annak hatása alatt a földművelés fog szenvedni. Lónyay ezen a helyen felteszi a jogos kérdést: „Vájjon, nem jobb lett volna-e valamivel kevesebb vasút építésének kezdeményezése, s a mellett legalább egy csatorna kiépítésének elhatározása?”

Született egy negyedik tervezet is, amelyet a változások nem érintettek. 1854-ben elhatároztatott a dunai folyammeder megváltozása, amihez a Bach-kormányzat 8 036 000 forint állami forrást is rendelt. A munkálatokat végül az a Türr István által alapított részvénytársaság végezte el, amely az 1870. évi XXXIV. tc. értelmében neki juttathatott állami koncessziós bérlethez. 1871 és 1875 között Bajától Bezdánig egy 46 kilométer hosszú, a Dunával párhuzamos hajózható csatornát létesítettek, öntözési célból pedig megépítették Sztapártól Újvidékig az úgynevezett Ferenc József Öntözőcsatornát. Ekkor a csatorna alsó torkolatát Óbecsére helyezték át, ahol az 1895–1900-as időszakban megépült Európa első elektromos árammal működő, vaskonstrukciós hajóátemelő zsilipje, a Türr István-zsilip. Mindez előremutató intézkedés volt, de az eredetileg tervezett öntözési léptékekhez egyébként gyenge kísérlet maradt.

Az „egy vasútvonal mellé egy csatorna” elvét Lónyay annak ellenére szorgalmazta, hogy országosan a növényi termékek vasúti szállítása az ezer keresőre számított mennyiség alapján az alföldi térség specifikumává vált. Az infrastrukturális fejlesztések, azaz az ármentesítések és a vasútépítések iránya, valamint a piacra kerülő gabona mennyisége között komoly összefüggés van, és azt is lehet látni, hogy az Andrássy, Tisza és Lónyay családok birtokaival is egybeesik a fokozott agrárkibocsátás-kiugrást mutató térség a dualizmus korban. Erre válaszul Lónyay Menyhérttel szemben például korrupciós vádként játszották ki a „családi vasútépítés” aduját. Az akkorra már a miniszterelnökséget is megjárt felhalmozott vagyont az 1873-as hitelválság igencsak megtépázta, így élete végén azzal kényszerült számot vetni, hogy ezek a töredékek egy generáción belül teljesen semmivé lehetnek. Halála családját anyagilag is megterhelte, mivel hagyatéki összegzésénél is kiderült, hogy adósságai reálértékben meghaladják vagyonát.

Az oly nagyrabecsült magyarországi gabonakivitel valójában az ország gabonatermelésének mindössze hat százalékát jelentette, amelyet szinte kizárólag Nyugat-Magyarország, illetve Fiume felé a Délvidék produkált, ahonnan ekkor még vízen – a Ferenc-csatorna infrastrukturális lehetőségeit kihasználva – szállították a termést. Az Alföld ellenben idénymunkák útján eltartott egymillió felföldi tótot. Ez a tény magyarázza a mezőgazdasági bérmunkaár kérdésének súlyát.

Lónyay javaslata az arisztokrata miniszterelnök-ellenlábas számára más szempontból is elfogadhatatlan volt. Ebben az esetben ugyanis Buda-Pest sokáig csupán egy poros kereskedőváros maradt volna. Andrássy viszont Magyarországot a duális Monarchia egyenrangú társállamának, fővárosát pedig Bécs fényében méltó vetélytársának szerette volna látni. Így kellett egy olyan Budapestet létrehozni, amely vonzó kirakat a világ felé, és ahol a civilizált élet minden akkori kényelme és élvezete – ha lehetséges – megfelelő magyar ízzel és ízléssel hozzáférhető. Arról nem is beszélve, hogy ha Magyarország egy alapvetően prágai központú bankkonzorciumra alapozva hajtotta volna végre fejlesztéseit, az anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe hozta volna az éppen aktuális cseh kiegyezés, a Monarchia trialista átszervezése irányába ható „kérésekkel” szemben. Márpedig ezt Andrássy végképp nem akarta. Prágának középkorias jellegű provinciális szépségnek kellett maradnia.

Nemrégen a Várban olasz turisták (ők már csak tudhatják) ámuldoztak mellettem: „Magnifico!” És valóban: Budapest 1913-ra olyan formában épült ki, amelyik máig (illetve mostanára ismét) Európa egyik legreprezentatívabb központja. De ez – az ellenkező vélemény dacára – sem csupán a múltunknak, hanem legalább annyira a lehetőségeinknek is szólt. Az 1866-os alapítású református Bethesda Kórház – vendégkönyve szerint – egy sereg ma is ismert nevű egyéniséget vonzott Amerikából, Európából, Kis-Ázsiából. Ezek a látogatások általában inkább a kiépülő Budapest iránti világi érdeklődést mutatták, de sokszor felsejlett a háttérben az a hatalmas utazó, levelező és szervező munka is, amelyet Theodor Biberauer a magyarországi lelki ébredés érdekében kifejtett. Budapest páratlan felvirágzása elkápráztatta a szemet, de ez a külső csupán a nagyobb részében zsidó és német polgárság gyarapodását mutatta, s milyen kegyetlen [értsd: piaclerabló] mohóság állt néha emögött!

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa