Keleti tarokk

A tájjal együtt beszürkült vadiúj óarany Vitara – mintha sofőrje váratlanul farkasvakságot kapott volna – hirtelen megpördült, de csak azért, hogy szinte korcsolyázva kifaroljon a jobb oldali útszélre. Pontosabban az út és a mellette húzódó árok közötti padkára, ahol végül megállt. Ha a vezető beletaposott volna a fékbe, az autóban ülők előrebuknak, de nem biztos, hogy a kocsi kisodródott volna. A fékezés előre könnyedén vélelmezhető folyamat, nem úgy, mint a lövés és hatásai. A golyó az óránként legalább száz kilométeres sebességgel száguldó terepjáró jobb első kerekét találta el. De honnét jött a jól irányzott lövés? Az út széli jegenyéket takaró bozótosból? Egy másik autóból vagy a közeli kukoricásból?

A terepjáró sofőrje és utasai nem latolgatták ezt, gyorsan kiugrottak a járműből, amely mögött fedezéket találva a sofőr előránthatta parabellumát. Az istenit! – sziszegte az apró bajszos, sovány fiatalember, akinek fején rikító piros baseballsapka virított. Utasa, egy idősebb férfi, a kínaiaknál kapható, telezsebes mellényt és napszemüveget, a fiatal nő pedig farmerjéből kilógó, feliratos, fehér vászonpólót viselt.

– Feküdj! – vezényelt a baseballsapkás és elsőként el is hasalt a porban.

Mivel az úton sem mögöttük, sem szemben nem jött másik jármű, s a közeli termőföldön, a kukorica közt sem volt mozgás, a sofőr egyelőre kivárt. Fegyverét mindkét kezével markolva várta a fejleményeket, amelyek nem is várattak olyan sokáig magukra. Néhány másodperc telt csak el, és felkelepelt az orosz gépkarabély.

A gyorstüzelő fegyvert hátulról, a bal oldali árok szegélyezte bozótos takarásából kezelhette valaki. Ebből a könnyen belátható tényből a terepjáró utasai arra következtethettek volna, hogy ellenfeleik az út mindkét oldalán állást foglaltak maguknak. De nem volt idejük ezen gondolkodni, mert jobbról újra a távcsöves szólalt meg, amivel a kocsi kerekét is kilőtték. A baseballsapkán nem látszott a vér, az idősebb férfi és a nő annyit vett észre csak, hogy társuk feje lehanyatlik. A mellényesnek még volt ideje magához vennie a pisztolyt. Néhány lövést sikerült is leadnia vele vaktában, persze eredménytelenül. Aztán saját vérükbe tapadtak mindhárman, mielőtt még abbahagyta volna az ugatást a Kalasnyikov.

– Leszámolás – mondta a helyszínre érkezett Ormos főhadnagy. Nemrég volt, így emlékezett még rá jól: a tisztiiskolán azt tanították, hogy általában az olyan bűncselekményeknek vannak sokszor előre megfejthetetlennek tűnő okai, amelyek során nem fosztják ki az áldozatot. Szóval az ilyen bűnesetek okait keresni kell. A nyomokból egyébként jól látszott, hogy a támadók meg sem közelítették a földön fekvőket. A kocsiban persze ettől még kutathattak…

– Az ujjnyomszakértő véleménye előtt nem lehet semmi biztosat mondani – morgolódott magában Ormos, akit a főnöke még időben, éppen hazaindulása előtt a borsodi kapitányságról riasztott a lövöldözés miatt. – Megvárjuk a helyszínelőket. A kocsit majd a belső udvarba vigyétek!

Hazafelé, vezetés közben Ormos főhadnagy azért szokása szerint eltűnődött a történteken. Az autóban talált iratokból kiderült, hogy az áldozatok mindhárman magyar állampolgárok, budapestiek voltak. Fegyvertartási engedélye valószínűleg egyiküknek sem lehetett. A huszonéves nő – Schneider Klára – elég szép volt még holtában is, a nyugdíj előtt álló Schneider György az ő apja volt az iratok tanúsága szerint. De ki lehetett a baseballsapkás harmincas, aki igazolványában Nagy Ferencként szerepelt? Talán a lány vőlegénye? Vagy a barátja? Vagy egyik se? Majd holnap kiderül – gondolta.

A fiúk másnap valóban ezzel fogadták. A fővárosban ugyanis időközben utánanéztek az áldozatok hozzátartozóinak, beszéltek a szomszédokkal, és elküldték, amit megtudtak. Schneiderék egy budai társasházban laktak, ahol a házbizalmi elmondta, hogy az öregedő mérnök, feleségének több mint tíz éve bekövetkezett halála óta, egyedül élt orvosegyetemista lányával. A nő halála óta az otthonülő szomszédasszony nemigen látott látogatót érkezni hozzájuk. A sorscsapást nehezen viselő mérnök elzárkózása a világtól érthető, ám furcsa, hogy lányához sem jártak csoporttársak vagy udvarlók. A lánnyal azonban a szemfüles szomszédasszony szerint nemegyszer előfordult, hogy a hétvégeken kimaradozott.

Ormos az első reggeli kávét mennyiségét tekintve rendszertelenül, ám mindig rögtön ébredés után, otthon hajtotta föl, a másodikat már a munkahelyén. Feltéve persze, ha volt rá ideje. Ezúttal akadt. Nemsokára jöhetett a harmadik is. Mert valahogy mindig csak a harmadik fekete után kezdte magát egy kicsit jobban – ha úgy tetszik: embernek – érezni. Ezen a reggelen duplán is így érezte, mert kollégáitól azt tudta meg, hogy valamikor Nagy Ferenc is az orvosegyetemre járt, de felhagyott a tanulmányaival. Bejegyzett lakcíme szerint az anyjával élt egy kertes kisházban, Kispesten. Anyja azonban a nyomozóknak azt mondta, hogy fia az egyetemről kimaradva időnként egy patikában dolgozott, míg aztán egyre gyakoribbá váló rosszullétei és kimaradozásai után, körülbelül egy éve eltűnt. Nemsokára azonban meglátogatta, hogy elmondja neki: jól van és ne keresse, mert külföldre megy. Azt mondta, Hollandiában talált magának jól jövedelmező munkát, egy ingatlanos irodánál.

A főhadnagy tehát a már szinte kézzel is tapintható hírtől, mint a bűnügy összefüggésétől, fellélegzett. A kontextus máris más megvilágításba helyezte számára az adott napot, sőt, ahogy az ablakon kitekintett, még a borsodi mezők fölé tartó esőfelhőket hordozó égboltot is. Megdöbbenve tapasztalta, hogy nem érzi a kezdő apákat gyakran kínzó reggeli álmosságot, s a rutinmunkával járó fásultság sem kezdte ki. Gyorsan megírta a jelentését, és kért Piroskától egy újabb kávét, amit aztán addig kavargatott, amíg a csészében lassan hullámzó lötty ki nem hűlt. Sehogy sem tudott ugyanis rájönni arra, hogy mi vezetett a kivégzéshez. Schneiderék szomszédasszonya szerint a lány gyalog járt, a mérnök pedig régebben egy vele együtt öregedő homokszínű Wartburggal közlekedett, újabban egy ezüstmetál Passatot vezetett. Miért ültek a Vitarában? És egyáltalán: hogy kerültek Borsodba? A helyzetet tovább bonyolította, hogy a terepjárót az ujjnyomszakértők szerint – feltehetően a mészárlás utáni pillanatokban – idegenek kutatták át.

Indulhatok Pestre, az egyetemre – gondolta Ormos, akinek ettől az ötlettől elment a kedve mindentől. Amióta a kislánya megszületett, nem utazgatott messzire szívesen. Megitta hát a hideg löttyöt, és inkább a kapitányság udvarán álló, az összetűzés során alaposan kilyuggatott karosszériájú Vitara felé vette az irányt. Az már a támadás estéjén kiderült, hogy a négyéves terepjárónak Nagy Ferenc volt a forgalmi engedélybe jegyzett, második tulajdonosa. A kocsi belső burkolatának másnapi lebontása után azonban megoldódni látszott a rejtély is, vagy legalább a fele. A fémváz és a burkolat között kisebb műanyag zacskókban fecskendők voltak. Szintén a burkolat alatt egy Tarokk feliratú, keményfedeles papírdoboz pedig sok kisebb, átlátszó, lehegesztett műanyag zacskót rejtett. Liszthez vagy porcukorhoz is hasonlatos porral, fehér porral.

A szerző újságíró