A magyarországi folyószabályozások országos politikai determinánsa 1.

A Háttérkép 2023. július 23-i adásában érdekes közgazdaság-történeti beszélgetés bontakozott ki. Boros Imre szerint a „merő véletlenség”-ből az előtte lévő évben Bécsbe települő Rotschildokra alapozva 1816-ban alakították meg az Osztrák Nemzeti Bankot. A Habsburg-uralkodócsalád mindenkor a nemzetközi pénzuralom zsoldjában állt. Korábban a Fuggerek, később a Rotschildok fizették őket. Nem véletlen, hogy a porosz (testvér)háború ügyében Ferenc József még a katonai vezetőkre sem hallgatott. A magyar kiegyezés is lényegében az osztrák modell kiterjesztéséről szólt. Az 1867-ben nagy sebesen megalapított Általános Magyar Hitelbank, amely akkor közvetlen vagy közvetett módon 100 százalékos Rotschild-tulajdont képviselt, a magyarországi banktőke több mint 50 százalékával az állam hitelezése, az állam számlájának vezetése stb. terén döntő befolyáshoz jutott.

Bogár László ezen a helyen hozzátette, hogy ez lett az „igazi” magyar Agrobank, abban az értelemben, hogy az igazi aranybánya valójában az a búzabánya volt, amit a magyar Alföld jelentett, amit értelemszerűen alá kellett vetni. Boros Imre szerint a mai Ukrajnához hasonló tulajdonjogi huncutság zajlott le. Miközben a magyarokat csak 1878-ban vették be a közös bankba, a magyar gazdákat, parasztokat, középbirtokosokat azonban azonnal hanyatt lökték azzal, hogy a[z olcsó] hitelből fejlesztés lehetőségét csillogtatták meg előttük. Amikor alaposan eladósodtak, 1873-ban lefelé rántották a búzapiacot, a bedőlt jelzálogokat pedig a bank annak adta, akinek akarta.

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy nem vagyok gazdaságtörténész. Olyan egyháztörténésznek tartom magam, akinek van bizonyos érdeklődése az ember környezet- és kultúrtörténete (vagyis a teremtett világgal való emberi bánásmód története) iránt. De még általános ismereteim alapján is bizonyos állításokra felhúztam a szemöldököm. Ezekben a kérdésekben kérem a beszélgető közgazdászokat, erősítsék meg állításaik tényszerűségét!

– Az Általános Magyar Hitelbank korai időszakában 1867 és 1873 között valóban birtokolta a magyarországi banktőke felét?

– Az 1873-as krach kitörését megelőzte egyáltalán az Osztrák Nemzeti Bank hitelpolitikájának visszafogása? Tudomásom szerint a válság oka a felelőtlen hitelkihelyezések voltak, ahol a betéteket az anya- és fiókintézeteknél is nyilvántartották, és lényegében hamis mérlegekre alapozott fedezetlen hitelkihelyezések történtek, amelyeket a bécsi világkiállítás idején fellendülő fogyasztásigény hozott napvilágra.

– Valóban a nagybankrendszer volt a meghatározó a kis- és középbirtok agrárhitelezése terén? Tudomásom szerint az agrárhitelezés a dualizmus teljes időszaka alatt megoldatlan maradt, mégpedig elsősorban a tőkehiány miatt. Ami ez ügyben történt, abban az 1870-es évektől megalakuló takarékok jeleskedtek leginkább, hitelszövetkezeti törvény pedig Lukács László pénzügyminiszterségének időszakában a Bánffy-kormány alatt született.

Az általam legjobban ismert korabeli református sajtóban már az 1870-es években megírták a „nincs drágább pénz az olcsó pénznél”, illetve a „néhány napig dínom-dánom, élethosszig szánom-bánom” valóságát, amiben „számolni nem tudó és úrhatnámságra hajlamos” népünket is vastag kárhoztatás illeti.

A velünk történtekben elődeink saját döntéseit is számításba kell venni, hogy tudományosan azt tudjuk vizsgálni, hogy alternatív javaslat a megfontolás asztalára került-e, és hogy döntés szintjén eleink miért nem emellett kötelezték el magukat. Annak történelmi szabadságát sem szabad elvetnünk, hogy ha őseink a másik, visszatekintő módon kedvezőbbnek ítélt változat mellett tették volna le voksukat, az másként lett volna rossz, mint ahogy az végül történetileg megvalósult.

A 19. századi magyar viszonyokat alapvetően meghatározó kérdés a „képünk a művelt világban” volt. Széll Kálmán miniszterelnök a millenniumi ünnepségek sikere után is a függetlenségi ellenzék szemébe merte mondani, hogy „ezredéves Magyarország” ide vagy oda, a pénzpiacok számára Ausztria a régebbi, jobban kiismert állam, amelyhez képest Magyarország csak egy relatíve fiatal, éppen ezért meglehetős bizalmatlansággal is kezelt alakulásnak tekinthető. A másik oldalon, Bécsben közszájon forgott az az anekdota, miszerint egy magyar a könyvkereskedésekbe betérve is kizárólag „magyar glóbusz”-t keresett. Így lett ez a nyelvi korlátoltságból eredeztethető eset, ahol az „ungarische Globe” helyett valóban inkább „Erdball mit ungarischen Aufschriften”-t kellett volna használni, a magyarok poros provinciális, nacionalizmusáról alkotott lesújtó vélemény. A csibukos táblabírói mentalitás léte – az „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita” – történelmi tény, de annak megértése és pozitív módon való elfogadása némi jóindulatot feltételezett volna. Ahogy a morvaországi születésű, Magyarországra rendelt fiatal bányatiszt – helyzete rendeződésével – jegyesét maga után hozatva megértette, hogy a vele szemben álló magyar plébános „Junger Mann, flektirt, Puss Crucifix!” nem az igeragozásra vonatkozó felszólítás, hanem hogy térdet kell hajtania a feszület előtt.

Sajátos módon Magyarország leginkább a róla közkézen forgó polgári térképek révén volt ismert a „művelt világ” előtt. Széchenyi szerint az angolokat is bámulatba ejtette a magyar vízrajzi térképek pontossága, tökéletessége. Valentin Streffleur, a kor egyik vezető osztrák geográfusa – a szabadságharc leverése után, az önkényuralom idején – 1852-ben így írt: „Magyarország a külföldön terra incognitának tartatik: azonban ott a folyamok mérnöki felvételén az utolsó 30 év alatt a legfeszültebb szorgalommal dolgoztak, és e részben Európa talán egyetlen országa sem mutathat fel olyan tökéletes munkálatokat.”

Ma már tudjuk, hogy az 1858-ra javarészt ármentesített Alföldön a vízszabályozásokat nem a legszerencsésebb módon hajtották végre. Lónyay Menyhért már az 1863-as katasztrofális aszály kibontakozása előtt három évvel, nem sokkal a „legnagyobb magyar” halála után, éppen a „nemes gróf”-ra apellálva emelt szót a rétöntözés érdekében. (A „Rét” a régi magyar nyelvben a vízjárta árteret jelentette, szemben a magasabban fekvő, így szemtermelésre sokkal alkalmasabb „Mező”-vel.) „Örvendetes nemde már eddig műtanilag is nyert eredmény? De azért a tiszaszabályozási munkálat messze áll még végeredményétől. Ámbár több mint másfél millió ölnyi ártér van mentesítve; ámbár a védmunkák – a töltések által – a Tisza völgye nagyobb részén elkészültek; noha számos átmetszés ásatott ki: még igen sok teendő van hátra, és még távol van azon eredmény, melyet gróf Széchenyi jövendölt, miszerint »idővel a Tisza völgye egy termékeny kies kert leend.«

Mert nem elég az, hogy az áradatot zabolázzuk, és igy a töltések mindenütt meglegyenek; ez csak az alap, melyre építhetünk, ez után következik a mentesített téren fenmaradt mocsárok- és mélységekben összegyűlt hó és esővizek lecsapolása és kiszárítása; és végre valódi kertté a Tisza völgye csak akkor leend, ha a jövő nemzedék a szabályozási munkának a rétöntözési munkálatokkal felteendi koronáját, s eléri azon örvendetes állapotot, miszerint a zabolátlan víz – mely nekünk átok volt – , a jövő nemzedéknek egészen hatalmába kerülvén, áldásává válhassék.”

Lónyay később a Széchenyi-féle programról való letérés problémáját azokra a politikai változásokra vezette vissza, melyeknek alakításában kormányzati tényezőként ő sem kellő eréllyel, erővel és határozottsággal vett részt. „Én követtem Széchenyi tanácsát, és elvezetett a tudnivágv tanulmányozási szándékkal Hollandia rónáira s Lombárdiának az öntözés által gazdaggá lett és megtermékenyített tereire, nem vasúton át robogva, de szemlélve és magamnak megmagyaráztatva a valóban meglepő mesterséges csatornázási műveket és a consortionális [társulati] szervezetet, mely bámulatos pontossággal osztja megrendelésre minden gazdának az igényelt vizet, képzeletben elgondolva, mily nagyszerű eredmények lennének e téren is az ország anyagi erejének és termelési képességének emelése körül hazánkban elérhetők. Azóta hosszú évek múltak, és ez irányban még csak a kezdeményezés stádiumához sem értünk.”

Napjainkig (a 2022-es aszály alkalmával is előkerült ez a kérdés – K. K. Á.) vitáznak azon, hogy a szabályozás a Vásárhelyi- vagy a Paleocapa-féle terv alapján lett volna eredményesebb? A valóság az, hogy az egymástól független kivitelezés – mégpedig éppen a munka meggyorsított végrehajtásának időszakában – a legegységesebb, legkövetkezetesebb és legzseniálisabb tervet is elrontotta volna. A műszaki vezetésnek a helytartósági osztályok szerinti szétparcellázása, valamint a társulatok szervezetének átalakítása már az 1850-es évek közepén is aggodalmat keltett. Különösen attól féltek, hogy a Körösökön a Tisza-szabályozás előrehaladásától függetlenül létesített átmetszések meggyorsítják a korábban a Körös–Berettyó Sárrétjein tárolódott árvizek levonulását, és ez a körösi és tiszai árhullámok találkozásához vezet. Alapvetően ez a helyzet eredményezte az 1879-es szegedi árvízi tragédiát. Az egy évvel korábbi – emberéletekben sokkal súlyosabb árat követelő – miskolci katasztrófa a rendezetlen medervonalak és gondozatlan mederfenekek miatt következett be.

Az 1870-es évek keserű tapasztalatai alapján Lónyay a Tisza-völgyi Társulat elnökként az akkori titkárral, Darányi Ignáccal közösen írt 1880-as javaslatukban, A Tisza-szabályozás jövendő szervezetében egészen odáig elmentek, hogy javasolták a kormánynak: a társulatok műszaki irányítását vegyék állami kézbe (azaz a társulati mérnököket léptessék állami szolgálatba), mert csak így garantálható az egységes szabályozási elvek végrehajtása a gyakorlatban. A társulatok kezében csak a pénzügyi és adminisztratív ügyek maradjanak. A javaslat a folyószabályozás, az ármentesítés, valamint az adminisztratív ügyintézés egységes kezelésére további biztosítékokat a Közmunka- és Közlekedési Minisztériumban majdan felállítandó tiszai osztály működésében vélt találni.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa