Mielőtt belevágnék az aktuális eszmefuttatásomba, elsőként köszönetet kell mondanom David Pressman amerikai nagykövetnek, aki az unalmas Gyurcsány-mentes uborkaszezonban is gondoskodik róla, hogy nekünk, ötlettelen tollforgatóknak is legyen témánk. Kezd összeállni a kép, bár korábban is sejtettem, hogy minden lépésének mélyebb oka van, hiszen egy ekkora kaliber semmit nem tesz hiába. Most már minden világos, látszik a lángoló elme rendszere. Értelmet nyert a függetlenségükre oly kényes hazai bírák meghívása egy kis eligazításra, ezért látta vendégül szédervacsorán a hírhedt, listázós antiszemita ellenzéki politikust, miként hasonló jótétemény vezette kedden este, amikor a helyes címadásra emlékeztette a Magyar Nemzet szerkesztőségét, mert a vízumszankció az amerikai diplomácia szerint pontatlan kifejezés, helyette a „változás a vízummentességi program jogosultságában” megfogalmazás lenne a tökéletes fordulat.
Ne tagadjuk, David Pressman egy géniusz, ki tud tenni magáért, amikor igazán összeszedi magát. Valami azt súgja nekem, hogy ez a sajtóguru ifjoncként nyári munkán irodát takaríthatott, vagy az archiválást bízhatták rá a The New York Timesnál. (Csendben jegyzem meg, hogy a hazai sajtóban az archiválás az a munkafolyamat, amikor a felesleges levélpostát az újságíró egy könnyed csuklómozdulattal a közeli szemetesbe irányítja.) Pressman már gyerekfejjel sem múlatta haszontalanul az időt, annál a híresen toleráns lapnál hívhatták fel a figyelmét a sertepertélő suhancnak a szofisztikált címadásra is.
Ez a látszólag a fagyasztott halak bamba mosolyát árasztó karrierdiplomata a valóságban vitathatatlanul egyedi ötletbomba, aki még a Szaharában is képes lenne pocsolyába lépni, csakhogy felhívja magára a figyelmet. Ki másnak juthatott volna az eszébe, hogy diplomáciai tevékenységét egy ilyen figyelmességgel koronázza meg? Úgy érezhette, hogy a felettesei által elrendelt vízumszankció nem érte el a kellő hatást; akadtak, akik röhögőgörcsöt kaptak a könnyített utazási kedvezmények részleges korlátozását hallva – címadási ötletétől pedig fulladásig jutó nevetőgörcsöt –, pedig erre a bejelentésre fél Magyarországnak, de legalábbis egész Budapestnek össze kellett volna szaladnia az Országháznál, és hangoskodva, rendőröket provokálva kikényszeríteni az errefelé megbicsaklott demokráciát, majd a hatalomátvétel katarzisában azonnal hozzájuthatott volna az Egyesült Államok ahhoz a határon túli magyarok állampolgársági adatait feltáró listához, amelyet jelenleg hiába követel, és még fityiszt is mutatnak neki.
Elképzelem, amint a kivételezettek listáján megtalálható spanyol, portugál vagy olasz külhoni állampolgárok százmillióinak lajstromát futtatták át hasonló gondossággal, hiszen Dél-Amerika kétharmada jogosult ilyen okmányra, amely egyúttal a könnyített amerikai vízum elérését is lehetővé teszi. Azt azonban elképzelni sem tudom, hogy a magyar listára mi szüksége is lehet az amerikai diplomáciának, ha korábban már mindazokat „felmentették” a könnyítések alól, akik nem a jelenlegi országhatárokon belül születve tettek szert a magyar állampolgárságra, történetesen – elvben – kirekesztve így az Egyesült Államokban szüleik diplomáciai tevékenysége idején napvilágra jötteket. Persze, lehet, hogy egyre inkább felesleges logikát találni napjaink Amerikájának a tevékenységében, mert reggelig tartana az önellentmondások elemezgetése.
A lényeg, hogy kért valamit a Nagy Testvér, és nem kapta meg, ami értelmezhetetlen számára. Nem ehhez szokott, hiszen még a német kancellár is úgy jár Washingtonba raportra, mintha az a Bundestagbeli beiktatási ceremónia része lenne. Mi mást tehetne ebben a helyzetben a Nagy Testvér, minthogy most aztán tényleg hatalmasat csap az asztalra, akkorát, hogy az egész Kis-Magyarország beleremegjen. Várom is David Pressman következő, a halhatatlanság felé vezető lépését, és visszafogottan reménykedem, hogy nem kell őszig türelmetlenül bámulnom.
A szerző vezető szerkesztő