Az „ártatlan” rab

A napihírekben az állt, hogy T. Róbertet, az angyalföldi gyilkost elmeállapotának vizsgálata céljából az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI) szállítják. A hír eszembe juttatja találkozásaimat az IMEI betegivel, mert egy időben sokat kutakodtam a Kozma utcai börtönben, amelynek területén található a fenti intézet. Emlékszem a fogadtatásra: egy nagy teremben többen ültek vagy feküdtek az ágyukon, és érdeklődő arccal szemlélték a vendéget, szerény személyemet. Én pedig az igazgató társaságában igyekeztem joviális arcot vágni.

Aztán egyszer csak különös eseménynek lehettem a tanúja. Több irányból is papírrepülők kezdték célba venni a fejemet, és gyermeki öröm töltötte el a betegeket, ha valamelyikük repülője célba ért. Az egyirányú „csata” addig zajlott, amíg az igazgató le nem csillapította a „támadókat”, illetve búcsút nem intettünk az IMEI lakóinak. A találkozásról riportot írtam a lapomban, de legnagyobb meglepetésemre legközelebb, amikor újfent felkerestem őket, egyikük ekképpen fakadt ki: „Szégyellje magát – mondta –, amiért a papírrepülők miatt kifigurázott minket.” Arra gondoltam, hogy a legjobb válasz a sértésre, ha higgadtan figyelmen kívül hagyom; ha képtelen vagyok erre, fordítsam visszájára a dolgot, eltúlozva az állítást; ha erre sem vagyok képes, akkor nevessek rajta; ha képtelen vagyok nevetni rajta, akkor valószínű, hogy megérdemeltem a dorgálást. Kövezzenek meg: én a mosolygást választottam, és azzal szereltem le őket, hogy gratuláltam nekik, amiért sikerült visszafiatalodniuk. Ezzel aztán helyreállt a béke. Nota bene: fogalmam sem volt, hogyan jutottak a riportom olvasásához…

Emlékszem egy másik alkalomra is, amikor részese lehettem egy izgalmas előadásnak. A pszichológusok azt akarták bebizonyítani, hogy a beteg emberek is gyógyíthatók a művészet és az irodalom segítségével. Nyugtalanul készülődtek a rabok a bemutatóra. Körülbelül nyolcvanan-százan ülhettek a teremben, amikor mi is helyet foglaltunk a jobb oldali tömb leghátsó sorában, én a sor szélén. A rabok persze mindjárt felfedezték, hogy vendégek is érkeztek, és nagy figyelemmel követték minden mozdulatunkat. Az arcukra kiült a várakozás izgalma. A fejük úgy forgott, mint egy motolla. Aztán elkezdődött az előadás. Hegedűszóló vezette be a műsort. Utána előállt egy negyvenes férfi, és szavalni kezdett. „József Attila: Mama” – mondta, majd a vers következett. „Már egy hete csak a mamára / gondolok mindig, meg-megállva. / Nyikorgó kosárral ölében, / ment a padlásra, ment serényen. // Én még őszinte ember voltam…” Nem szavalta a férfi a verset, csak gépiesen előadta. Sajátos gondolat kerített hatalmába: vajon milyen érzések járnák át a költő lelkét, ha itt ülhetne mellettem, és hallaná a saját versét? Arra is emlékszem, hogy az egyik beteg gyönyörűen zongorázott. Chopin-műveket adott elő. A produkció közben megkérdeztem az igazgatót, hogy mit követett el? „Megölte baltával a feleségét” – súgta a direktor.

A következő percben a bal oldali tömb hátsó sorában felállt egy rab, és ügyesen, észrevétlenül valamit csúsztatott a zsebembe. A gesztust senki sem vette észre, én pedig úgy tettem, mint aki nem észlelte a mozdulatot. De ettől a pillanattól kezdve csak az foglalkoztatott, milyen titkot tartalmazhat a papírgalacsin, mert kitapogattam, hogy ez vándorolt a zsebembe.

Csak odakint, az IMEI előtt, az autómban nyúltam a zsebembe a titkos dokumentumért. Kihajtogattam. Ez állt rajta: „Ártatlan vagyok.”

A szerző újságíró