Színe és visszája

Több kiváló pályatársammal ellentétben én nem tulajdonítok akkora jelentőséget a Facebook kommentjeinek és lájkjainak (mint mondjuk Pozsonyi Ádám barátom és még néhányan), főleg ami az igazán komoly dolgokra – tettekre, szellemi produkciókra, nagy emberi teljesítményekre – történő reakciókat illeti. Úgy gondolom, ha Kossuth Lajos szegedi beszédét vagy a második bécsi döntést a kellő és megfelelő reakció-szinten tudta „lereagálni” a magyarság – márpedig bizonyíthatóan teljességgel képes volt erre – akkor ma semmi szükség helyesírási hibáktól és stílustalan vagy éppen stiláris baromságoktól hemzsegő számítógépes bejegyzésekre fecsérelni az időt, légyen szó akármilyen arányokról és akármekkora számokról is.

Mégis: most, Orbán Viktor idei tusványosi nagy beszédével kapcsolatosan megtörtént velem, hogy szinte a legelső nagy reakció-soron végigpillantottam. És mivel eredetileg a beszédet akartam újraolvasni – még jó párszor el kell olvasni, attól tartok, a bevezető, a román külügyéri nyomorra történő reagálástól kezdve a zárómondatig – a kommentek kényszerű átfutása után az összegzés egy roppant tanulságos tényt azért megmutat: színe és visszája örök dialektikájának mai látképét.

Azt, hogy ha a magyar nemzetnek – páratlan szerencséjére – van egy ilyen miniszterelnöke, s ugyanakkor – legalább ekkora szerencsétlenségére – van egy olyan (igaz, kisebbségben levő, de annál összeférhetetlenebb) népesség-csoportja is, amelynek ostoba korlátoltságánál csak meghülyítettsége, tájékozatlansága, előítéletessége és szánalmas lumpenproli-attitűdje a nagyobb. A kettő így együtt olyan összképet mutat, amelynek együttes felmutatása – így, röviddel a rendkívüli jelentőségű miniszterelnöki megnyilatkozás után – vélhetően roppant fontos össztársadalmi jelzéseket tartalmaz. Egyben arra készet, hogy mélyebben gondolkodjunk el a színe és visszája-jelenség ürügyén a velünk szemben álló magyarellenes ellenség elszántságának és rafináltságának hatékonyságán, irtózatosan kártékony aknamunkájának hatásfokán (is).

Orbán Viktor: „Nem fogunk kompromisszumot kötni: nem hátrálunk, ragaszkodni fogunk a jogainkhoz és nem engedünk sem a jogi, sem a pénzügyi zsarolásnak. A történelmi időhöz tartozó kérdésekben sohasem lehet megalkudni.”

Kommentelő: „Igazából mára a csüngőhasú lett a náci, aki a sleppjével meg a sleppkurvákkal magánrepülőn érkezik. Többen védik mint anno Hitlert, és köze nincs a nemzethez aki nyomorog miatta!!! Jelenleg Románia az ahova jobb tartozni még ha székely is vagy. Na de volt nekik is egy ilyen kvalitású nemzetvezetőjük, emlékszünk is mi lett vele. A történet vége mindig ugyanaz, a kérdés csak az időtényező.”

„Minden évben okoz némi fejtörést, hogy miről kéne igazából beszélni”, mondta Orbán Viktor. Mint fogalmazott, idén kapott segédanyagot: a román külügy hivatalos levelet küldött arról, hogy miről nem szabad beszélni, és miről beszélhet a magyar kormányfő, de arról is hogyan. A román külügy a lelkére kötötte, hogy ne beszéljen nem létező romániai közigazgatási területi egységekről. „De mi sohasem állítottuk, hogy Erdély és a Székelyíföld román területi egységek lennének”

Kommentelő: „hazudik nem mond igazat semmi nem igaz abból amit mond diktátor nem ért semmihez náci fasiszta rasszista antiszemita”.

Orbán Viktor: „nagy világügyekben észnél kell lenni, a világgazdaságban, összeköttetéseket kell kiépíteni, az európai uniós vitákban harcolni kell, a szellemi ügyekben kitartani, a nemzetegyesítésben pedig állhatatosnak kell maradni”.

Kommentelő: „kétségtelenül egy nagy szélhámos.”

Nem folytatom. Nemcsak a különbség ordító, nemcsak a kontraszt elképesztő, de az is, hogy az úgynevezett közösségi médiafelületeken milyen döbbenetes intenzitással látszik egy emelkedő nemzet rendkívüli első emberének korát elénk táró freskón a látvány visszája. Az is, hogy egy alapjában véve józan, bölcs és jó alkatú nép tudatában – a mindenkor és mindenhol létező hibbantakon és selejt-példányokon túl – micsoda tudati rombolást is végzett a szovjet hódoltság négy évtizede és a páratlan erejű és tisztaságú szabadságharc vérbe-köpülése. A következményekkel, lám, még a Facebookon is találkozni, kommentek és lájkok formájában, szmájliknak, és egyebeknek a magyar nyelvbe mára mégiscsak (kényszerűen) belopózott terminusaival is illusztrálhatóan.

Ezen lehet keseregni, de ajánlom – inkább szemléljük higgadtan és elgondolkodva mindkettőt. Mert – a miniszterelnök tusványosi szavaival – „a legfontosabb, hogy a magyarok tisztában legyenek önmagukkal. 2010-ben új korszakot nyitottak, ezt nem szabad szem elől téveszteni, ennek gazdasági és szellemi alapjai is vannak. A szellemi alapot az alkotmány összegzi, más alkotmányok középpontjában az én áll, a magyaréban a mi áll. A szellemi kiindulópont, hogy az emberi életben azok a legfontosabb dolgok, amiket egyedül nem lehet megszerezni, ezért van a mi az alkotmány középpontjában. Az összes jó dolog az életben a másokkal való együttműködésen alapul”. Igen: a miniszterelnök a magyar alkotmányt a kötődés alkotmányának nevezte, ami a megerősítés talaján áll.

Innen szemlélendő a látott kép színe – meg a visszája is.

A szerző író