A koncentrációról

Stefan Zweig ír A tegnap világa című könyvében azokról a benyomásairól, amelyeket a világhírű francia szobrász, Rodin műtermében szerzett. Elmondja, hogy egy idő után a szobrász annyira belemerült az alkotásába, hogy tökéletesen megfeledkezett az író jelenlétéről, pedig ő hívta meg az otthonába. „Ezen az órán a magam szemével láthattam – olvashatjuk –, minden nagy művészet, sőt talán minden nagy földi teljesítmény örök titkát: koncentráció, minden erő, minden érzék összefogása; a művész, mint magánkívüli, a művész, mint e világon kívüli lény. Tanultam valamit egy életre.”

A koncentráció életünk kapaszkodója, somfabotja, a siker első szabálya. Kevésbé a tehetség és az alkalom, sokkal inkább az állhatatosság tudománya. Semmi sem helyettesítheti. Ha korunk hangulatát néhány szóval jellemeznem kellene, akkor a türelem és a koncentráció hiányára szavaznék. Úgy is fogalmazhatok, hogy mindannyian a figyelmetlenségtől szenvedünk. Amikor 1990-ben a fiatalok körében a koncentrálóképesség időtartamát mérték, ez körülbelül tizenöt másodperc volt. A 2000 után születettek átlagosan hat másodpercen át voltak képesek odafigyelni valamire. Lesújtó szentencia! Pedig a jó memória titka a figyelem, amely attól függ, mennyire érdeklődünk a tárgyunk felől. Azt, ami mély benyomással van az elménkre (lásd Zweig), ritkán felejtjük el. Amikor az ember leír valamit, teljes figyelmével arra összpontosít. A papírra vetés, vagy a számítógépbe „ütés” aktusa például segít a megfelelő irányban tartani a gondolatokat és a szándékokat. Ugyanakkor az erős koncentrációnak sokszor az a következménye, hogy könnyen elfelejtjük, mire fókuszáltunk korábban. Josef Casimir Hoffmann (1876–1957) lengyel zongoristáról jegyezték fel, hogy egyik koncertje előtt zavarodott arccal ült le a zongora elé. A zenekar többi tagja egyre nagyobb rémülettel várakozott. Végül Hoffmann lehajolt az egyik hölgyhöz, aki a nézőtér sarkában ült, és odasúgta neki: „Kérem hölgyem, megnézhetném a műsorfüzetét? Kiment a fejemből, hogy mi az első darab.”

Mindig úgy kell belevágni egy feladatba, mintha egy ideig semmi más nem létezne. Fontos, hogy minden erőnkkel, lényegre törően és határozottan, egyetlen pontra feszüljünk. Az ember csak úgy élvezheti a munkáját, ha közben nem azon jár az esze, hogy egy másik dolgot kellene csinálnia.

Simone Weilnek igaza van: „A tökéletes, zavartalan figyelem maga az imádság.” De fontos, hogy megválogassuk azt is, hogy mire NE fókuszáljunk! Ha értelmesen akarunk élni, meg kell tanulnunk különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen között. Kiemelkedő teljesítményre képes személyek világosan megkülönböztetik, mi a valóban fontos, és mi a csupán érdekes vagy érdektelen a számukra. Szomorú tény, hogy az idősödő ember számára egyre kevesebb a fontos tennivaló… Periklész ítélete ma is érvényes: „Hagyjuk urak! Túl hosszú ideig foglalkoztunk semmiségekkel.” Az igazság az, hogy kevés dolog számít túl sokat, és még kevesebb számít egyáltalán. S ha ez egyértelművé válik a számunkra, tudjuk, hogy mire kell koncentrálnunk.

Végezetül egy megmosolyogtató eset. Egy brit bulvárlapban, az Evening Standardben olvastam, hogy egy hírnévre éhes ember mellét döngetve kijelentette: ő is képes a vízen járni a Galileai- (a Bibliában Genezáreti) tavon, ahogy annak idején Jézus. A meghirdetett eseményre belépőjegyeket is nyomatott. S mivel a naivitás gyakran vezet hiszékenységre, akadtak, akik kíváncsiak voltak a mutatványra. Emberünk a kijelölt mólón hosszan összpontosított, aztán fél óra múltával lépett egyet – és elmerült a vízben. Úgy kellett kimenteni, mert úszni sem tudott. „Mi történt? – kérdezte egy újságíró a mutatványost. – Rövid ideig koncentráltam” – hangzott a válasz.

A szerző újságíró