Üdv néktek erényesek!

Szórakoztatásunkról továbbra is a balliberális „értelmiség” gondoskodik. Legutóbb a 444 két találékony publicistája rukkolt elő a legváratlanabb mutatvánnyal: egyrészt az ideológiakritika valamiféle paródiájával, másrészt egy olyan neoprotestáns bizonyságtétellel, amelynek nyílt célja, hogy elűzze hazánk egéről a „jobboldali gramscianizmus” rémét. Szabó Tibor Benjámin és Pajor Tamás ugyan különböző tónusban szólaltak meg, de stílusukban mégis van valami közös és ez az elsöprő erkölcsi és intellektuális fölény totális tévképzete.

„Meg tudjuk mondani, mi a kultúra. Meg tudjuk mondani, hogy Békés Márton voluntarista gépezetével szemben mi valójában a kultúra” – bizonygatja saját fekete-fehér képmásával illusztrált cikkében Szabó Tibor Benjámin. Vehemens bírálata szerint a Magyarországon jelenleg működő „posztfasiszta” rezsim nem tekinti autonómnak a kultúrát. A „hatalom” egyáltalán nem tekinti a kultúrát olyasminek, ami a saját elvére támaszkodhatna, a hatalmon lévő jobboldal kultúrpolitikai szemléletét formáló szerzők közül pedig különösképpen Békés Márton az, aki egyfajta konszenzusgépezetté degradálná a kultúrát és így megfosztaná azt lényegi tartalmától és autonómiájától. Ezt az átszellemült butaságot egyedül a másik szerzőnek, Pajor Tamásnak sikerült alulmúlnia, aki szintén a saját fekete-fehér fényképével illusztrált fogalmazványában öntötte ki lelkét. (Úgy tűnik ez valamiféle új divat.) Pajor már nem csak azt tudja megmondani nekünk, hogy mi a kultúra, hanem már arról is felvilágosítja a nagyérdeműt, hogy mi a kereszténység. Erre befizetünk!

Mielőtt bármilyen részletre kitérnénk, ki kell emelni a két cikk egységes mondanivalóját. Végső soron ugyanis csak egy dolgot tudunk meg biztosan a 444 cikkeiből: hogy Magyarországon legalább két igaz ember van. Név szerint: Szabó Tibor Benjámin és Pajor Tamás. Ők a kritikai transzcendencia hordozói, az igaz kevesek, akiknek imái feltartóztatják az Ég lesújtani készülő haragját. Szabó azzal bizonyítja erkölcsi kiválóságát, hogy elátkozza a „posztfasiszta” rezsim kollaboránsait, tehát mindenkit, aki nem a baloldali értelmiség aszketikus útját járja, hanem alkotói ösztöndíjakat pályáz meg és – borzalom! – azokat el is nyeri. Már olyan alkotók is „kokettálnak a posztfasiszta uralom gyakorlóival”, akik különben nem restek hangoztatni, hogy „toxikusnak gondolják a kulturális hegemóniát”. Szerencsére Szabó Tibor Benjámin magasba emelte az ellenállás fáklyáját, jelt adott, s most szégyenpír önti el a kollaboránsok arcát. Az ideológus cikke írása közben néha fel-felpillant Brasillach darts nyilaktól lyuggatott arcképére és szenvedélyesen maga elé suttogja a félhomályban: „a harc még nem ért véget”. Mi csak jobbulást kívánunk.

A másik fekete-fehér fényképes hősünk, Pajor Tamás mindeközben a hit bajnokává emelkedik. „Hívőként” (így hivatkozik magára) őt az zavarja, hogy olyanok is igényt tartanak a keresztény jelzőre, akik elég aljasak voltak begázolni a „politika” dagonyájába. „Hatalmat” szereztek. Nyakig benne vannak tehát a gonosz elemében és mégse szégyellik magukat kereszténynek nevezni!

Hát mit is mondhatnánk? Üdv néktek erényesek!

Az ortopraktikus elkülönülés e két sivatagi prófétája emelt hangon prédikál az írástudók árulásáról és a farizeusok hatalmáról. Sötét idők eljövetelét hirdetik. Miközben az üdvbizonyosság csak úgy ragyog az arcukról, épp csak azzal kapcsolatban vannak teljes sötétségben, amit kritizálni vélnek. Nem értik, hogy a kultúra depolitizálásával épp korunk leghatékonyabb hegemóniája előtt hajtanak fejet. A kultúra semlegesítése ma ugyanis egyedül a csereérték által meghatározott terület kiterjesztésével érhető el. A kultúra csak a piacon semlegesíthető, ahol minden autonómia látszólagos, elidegenített és hatástalan. Kritikátlanságában Szabó Tibor Benjámin ugyanabba a tévedésbe esik, mint az egész balliberális „értelmiség”. Azt gondolja, hogy „a” hatalom és „a” politika fenyegeti a kultúra autonómiáját, nem pedig a posztmodern kapitalizmus és a globális tudatipar. Komolyan azt gondolja, hogy Orbán Viktor személyesen téríti el röppályájáról az abszolút szellemet és hogy Békés Márton táplálja és tartja életben a kulturális hegemónia fondor szörnyetegét. Cikkében két ellentétes állítást tesz: először azt, hogy a kultúra uralhatatlan, aztán pedig azt, hogy a kultúrát a „posztfasiszta” rezsim uralja.

Szabó Tibor Benjámin az arrogancia és a naivitás egészen különös keverékét nyújtja ebben a cikkében. Nem érti a politika fogalmát, de ugyanígy a hatalom és az uralom fogalmát sem. Továbbá nem érti, hogy kultúra depolitizálásával csak azt érnénk el, hogy a kultúra és általában a társadalom elveszítené egy újabb szabadságfokát és még korlátlanabb módon rendelődne alá a globális piaci igényeknek. Az államot és a politikát démonizáló kritika teljességgel elavult, múlt századi szemléletet tükröz. A jelenlegi helyzetben ez csupán merő képzelgés a hatalom struktúráiról. Fogalmatlanság. Szabó nem csak ezzel kapcsolatban jár tévúton. Sajnos arra sem vette a fáradtságot, hogy megismerje az általa kritizált álláspontot, amely állításával ellenkezően éppen egyfajta kulturális öncélúságot jelent. Nem a kultúra politikai instrumentalizálását, hanem épp ennek ellentétét. Békés Márton Kulturális hadviselés című könyvében államcélnak tekinti a kultúrát, ami az ő hegeli megközelítése szerint nem eszköze, hanem értelemadó célja a politikának.

A másik oszlopos szentünk annyit sem tud kritikája tárgyáról, mint Szabó Tibor Benjámin. Pajor Tamás minden előzetes tájékozódás nélkül, néhány Wikipédia-szócikk átfutása után döntötte el magában, hogy Gramsci rossz, a hatalom és a politika immanensen gonosz és ellenkezik a keresztény örömhírrel. Szabó Tibor Benjáminhoz hasonlóan ő sem ért olyan alapfogalmakat, mint a hatalom, uralom, hegemónia, politika. De nem is veszi a fáradtságot, hogy ezeket magában tisztázza vagy bármilyen értelmes viszonyba állítsa a kereszténységgel. Cikkében az értelmetlenség valóságos orgiáját valósítja meg, olyan fogalmakat vezet be, mint „az éghez való jog”, illetve azt javasolja, hogy ezentúl ne fogalmakkal, hanem emotikonokkal értessük meg magunkat. Sajnos nem világos, hogy ironizál-e, mert az egész cikke tele van ilyen bárgyú kijelentésekkel. Közhelygyűjteményéből csak egyet emelnék ki: „a keresztény szót ajánlott lenne óvatosan használni, de egyben a konzervatív jelzőt is, hiszen alapvetően az is értékmegőrzést jelent.” Az is…

Kritikátlanok. Kritikátlanok, de legalább erényesek.

A szerző eszmetörténész