Mindennek az oka a globális felmelegedés! Jó ez a kifejezés, mindenre rá lehet fogni, meg hát alapja is van, hiszen a túl nagy meleg mindenkinek megárt. Száz vagy kétszáz évvel ezelőtt még csak elvétve tört Magyarországra a nyári hőhullám, és az a pár nap nem ártott meg az embereknek, július közepén többnyire az aratás töltötte ki eleink napjait. Mára azonban átalakult az életünk, kevesebb kézre van szükség a gabona betakarításhoz, túl sok marad üresen, amely nehezen viseli a tétlenkedést, helyét keresi, szorgoskodni szeretne, s jobb ötlet hiányában padokat pingál.
Végül is annak is ilyenkor van az ideje, a perzselő nap hamar szárazra szívja a festéket, másnap már mehet is rá a következő réteg, nem kell azon aggódni, hogy csak összemaszatolódik az alkotás. Az egyik nap lehet szivárványosra, másnap zöld-fehérre, harmadnap ismét sokszínűre, hogy aztán negyednap ismét külsőt váltson, és piros-fehér-zöldben pompázzon, vagy éppen kinek, milyen ötlete támad.
A ferencvárosi pad sokáig csupán egy volt a főváros jelentéktelen köztéri pihenőhelyei között, talán számos sorstársához hasonlóan elhanyagoltan ásítozott egy kis friss festék után, ám abban aligha reménykedhetett, hogy varázsütésre országos hírnévre tesz szert, Záhonytól Szentgotthárdig beszélnek majd róla, de hát még a padok pályafutása is kifürkészhetetlen. Szerencsésebb korszakokban és városokban egy-egy ülőalkalmatosság attól válik nevezetessé, hogy ki helyezi el rajta becsesebb felét, milyen híresség időzik el rajta. Budapest azonban soha nem volt szerencsés település, már jóval a padok telepítése előtti századokban is valaki mindig magáévá igyekezett tenni, igaz, elsősorban Budát, de ha már itt járt, egy füst alatt Pestet is.
Ferencvárosban persze nem meglepő, ha egy pad zöld-fehér, hiszen lassan százhuszonöt éve a kerület ezzel a színkombinációval forrott össze. Az alapító atyák szándéka éppen az volt, hogy a városrész jelképe legyen a klub, és az utóbbi időkig elég jól el is volt egymás mellett a kettő.
Mostanság azonban az eltörlés „kultúrája” mindent igyekszik újraértelmezni, már amennyiben valóban kultúrát hoz létre az örökös újraértelmezés, és nem csupán a tehetségtelenség harsány provokációja. Lássuk be, Baranyi Krisztina inkább ezt a vélekedést erősíti, az elmúlt négyesztendős polgármesteri tevékenysége nyomán semmi emlékezeteset nem alkotott, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a Ferencvárost folyamatosan igyekszik leválasztani Ferencvárosról, ami ugyan elég képtelenül hangzik, de számára határozott küldetést jelent. A népnevelő, „felvilágosult” kerületvezető szíve szerint a városrész nevét is egyszerűen kicserélné valamilyen megosztó kifejezésre, amelyről aztán hónapokig diskurzus folyhat, és addig sem kéri senki számon a hasznosabb tevékenység hiányát. A belépést szivárványos karszalaghoz kötné, vagy más hasonló csínytevéssel hívná fel magára a figyelmet; elvégre mennyivel egyszerűbb, mint maradandót kiötleni, amit aztán a következő nemzedék esetleg idejétmúltnak vél.
A nagy padfestésre végül Ferencváros Krisztinája unhatott rá, mert pénteken eltávolították az önkormányzat dolgozói. Nem eredeti színét nyerte vissza, hanem eltüntették, mint egykor Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a szovjetek. Nem tudni, hogy mi is lett pontosan a kultikussá nemesedett pad sorsa, a Gulágra küldték, bedarálva gyújtóst készítettek belőle, vagy egy későbbi heccelődésig hűvösre tették, de már csak hűlt helyét találjuk, meg azokat a művészi könnycseppeket, amelyek az egyhetes csatára emlékeznek.
Hasonló megszállottságért nem kell messzire menni, nem magyar találmány, a szomszédunkban, Romániában nagy hagyománya van ennek. Nemzeti büszkeségükben mindent a román trikolór színeire mázolnak: padokat, kandelábereket, korlátokat, járdaszéleket, még az utcai szemeteseket is. Lenyűgöző látvány!
A szerző vezető szerkesztő