Bolondok lázadása

Egyre több elégedetlen emberrel találkozom. Érthető. Vigasztal, hogy az elégedetlenség jó esetben termékeny erővé is válhat: jobban csinálni, előrébb jutni, akár példát mutatni. Ehhez az kell, hogy a nehéz időkben se hanyagoljuk el a képességeinket. Ismerek sok ilyen magyar embert, de mintha több lenne a békétlen, háborgó jellem. Pedig annyi mindennek lehetne örülni! Lehetne bizakodni, reménykedni, hinni. Az igaz ember a megpróbáltatások között is teszi a dolgát: a kormányos zilált vitorlával is hajózik, az evezős húzza, a katona kivont karddal, éberen őrködik, a tanár a rábízott gyermekeket neveli, biztatja. Vannak jobb idők, jöhetnek rosszabbak. Milyen távolinak, reménykeltőnek, barátságosnak tűnik a legutóbbi évtized. Aztán 2020-ban jött a világjárvány. Elképzelni is nehéz volt, hogy lehet rosszabb is. Jött a háború Európa keleti földrészein. Jött az árrobbanás. Nem nevezném inflációnak, mert klasszikusan nem hiányra épül – s nem is „pénzdagályra” –, hanem pusztán emberi spekulálásra, ostobaságra. Brutális energiapuccsra, háborúra, szankciókra, eljárásokra, zsarolásra, szemérmetlen nyerészkedésre. Folytathatnám a sort.

Elégedetlenek vagyunk. Én is. Próbálom távol tartani a rigolyákat, hiúságokat. Elemi erejű kiszolgáltatottságot érzünk. Mi, magyarok. Mások is, s ez még lehet hasznunkra, mert az egyetlen esélyünk kibillenni ebből a nihilista békétlenségből: az elégedetlenségek európai összefogása egy nagy szabadsággá. S akkor az már nem is elégedetlenség, hanem teremtő erő. Egy új, békét, változást hozó összefogás. Ehhez csak az kell, hogy jöjjön egy pillanat, amikor minden átfordul a mai romboló háborgásból a holnapi építő szándékká. Ehhez szükség van emberekre. Hiteles, szelekbe, álmokba kapaszkodó, békét hozó emberekre. Filozófusokra, művészekre és politikusokra. Dolgos parasztemberekre, munkásokra, tisztességes hivatalnokokra. Jönni fognak, mert jönniük kell. Már elég nagy a baj. Hallom, hogy Európa éjjel keservesen nyögdel. Mi, magyarok halljuk ezt a legélesebben. Nemzeti méretben pedig talán még egyedül. Megvan ennek az oka. Nem lapulunk, elmondjuk. A hangunk nem elég erős; fojtogatnak, a víz alá nyomnának. Útvesztő a világ, ha elolvad a hit. Meddig bírjuk? Meddig a szellemi törpék dühöngését? Hiába szólunk: sárra nem szabad házat építeni. Otthonunkra dől az majd, s lassan betemeti kedves tereinket.

Mondhatják, hogy ez megint valami szittya aránytévesztés. Miféle magyar érzékszervek meg gondolkodás? Fölbukkan, elillan. Ember él, s az ember ugyanúgy gondolkodik Thesszalonikiben, Barcelonában és Érden is. Van ebben igazság, persze. Az elvont fogalmak – emberi fogalmak – egyet jelentenek mindenhol. Ettől ember az ember: az elvonatkoztatás képességétől, amely a lelkében születik. Ilyen érzés mondjuk a remény. A Föld bármely pontján reménykednek az emberek, hogy elkerüli őket a betegség, s ha mégis betegek, meggyógyulnak; ha el is pusztul a környéken minden – háború, földrengés vagy cunami miatt –, ők valahogyan kijutnak a romok alól. Ők sérthetetlenek. Ha elpusztul a világ, ők majd visznek virágot a sírjára. Valahogyan, valamiképpen túlélik a saját halálukat, s majd legfeljebb gyászolják magukat. De csak úgy, ahogy mást szoktak: már a temetésen is, szemérmesen mosolyogva, a jövőről diskurálnak.

Meg aztán ott van a feltámadás, a reinkarnáció. A szellemileg felfogható – lelkileg semmiképpen – nirvána. Az is milyen jó! De csak úgy, hogy azt is túléljük… Ebben reménykedik a chilei bányász, a japán mérnök, az amerikai munkás. Mi, magunk, mi is ilyenek vagyunk, persze. De lelkünkbe fészkelte magát már egy érzés, hogy talán mégsem így lesz. Talán azért van ez, mert nemzeti mértékkel mérve érezzük: ha a világ nem változik döntő mértékben, vége is lehet. Van, aki még hozzáteszi: kár lenne értünk. Van, aki csak legyint. S még olyan is akad, aki a sírunkat ássa, miközben visszaél mindazzal, ami szép és jó bennünk.

Nincs abban semmi meglepő, hogy nem a franciák szólnak, ők már csak levegő után kapkodnak. Saját maguk lékelték meg a hajójukat, ahogy az angolok, németek, svédek, hollandok is. Azt várták, a léken át majd friss, engedelmes erő érkezik: jó evezősök, munkások, tanárok, orvosok. Úgy kalkuláltak, hogy mindenkinek kijelölik a feladatát, s majd szabályozzák a léket. Ennyi jöhet, több nem. Ha több jön – gondolták –, azok közül a felesleget majd rásózzák a partnerekre. (Ezek lennénk mi.) Így nem süllyed el a hajójuk. Mára már vannak olyanok is, akik feladták, hogy mindenkinek azt kell nyújtani, ami megilleti. Munkája, szorgalma, tudása – rendkívüli esetben – rászorultsága alapján. Ez már ott felborul, ahol törvénytelenül (állami segédlettel „illegálisan”) megérkeznek korunk vándorai Európába. Itt aztán – kevés sikerrel – megpróbálják evezőssé kiképezni őket. S ezt mondják erénynek. Az eredmény a soha nem tapasztalt pusztító elégedetlenség. Bolond bolondot ápol. Ez nem akar evezős lenni, az meg nem akarja eltartani. Végül nem egymás ellen fordulnak – az túl közvetlen és veszélyes –, hanem „intézmények” ellen. Ilyen az állam is, az egyházak, hivatalok, iskolák. A bolondok lázadása. Ezt látjuk Párizsban s mindenfelé az Egyesült Államokban, Európában.

A pusztító békétlenséggel szemben kell felmutatni az építő, teremtő elégedetlenség filozófiáját. Amely elvezet a békétlenség – a belső lelki háborgás – felszámolásához. Amely most, a huszonnegyedik órában okos és igazságos békét teremt. Megállítja, amit meg lehet állítani. Ha csak azt a rengeteg pénzt, amit az utóbbi időben Ukrajnában, Afganisztánban, Szíriában, Jemenben, Szudánban háborúra elszórtak, a szegénység felszámolására költötték volna, mennyivel jobb hely lenne a világ! Párizs, Brüsszel és Lyon, Mali, Uganda, Nigéria is.

Európa még mindig gazdag. Az Egyesült Államok még gazdagabb. Olyan repülőgép-anyahajókat épít, amelyek fenntartási költségeiből egy kisebb afrikai ország jóléti szociális állammá válhatna. És vannak országok, ahol a pénzt tényleg nem tudják elkölteni. Sípálya a sivatagban! Közben milliónyi, szó szerint éhhalállal fenyegetett gyerek a bolygón. Látjuk ezt. Elégedetlenek vagyunk. A „világgal” és magunkkal is. S ami rosszabb: egymással is. A „világ” is elégedetlen. Velünk magyarokkal nagyon. Persze ez nem a világ maga, csak néhány elátkozott gazember meg a félrevezetett szúnyograj. Hiába, erre is figyelni kell, annak ellenére, hogy minket nem ez a „világ” érdekel, hanem a világmindenség. Mi ennek vagyunk a polgárai, s azt tartjuk, hogy e mindenség földi és égi kiformálódásában, változásában és fenntartásában fontos szerepe van a magyar kultúrának, egyáltalán a magyarságnak. Elégedetlenségünk alapvetően a kiszolgáltatottságból fakad – mi tényleg tudjuk mi fán terem ez –, s a célunk éppen az ma is, hogy e kiszolgáltatottság végre megszűnjön. Mert ez nem valami eleve elrendelt állapot. Ilyet nem rendelt sem Isten, sem ember, sem geopolitika, de még a természet sem. Nincs megírva a sors könyvében, hogy nekünk kiszolgáltatottaknak kell lennünk, s valakinek állandóan bele kell beszélnie, hogyan is legyen, hogyan is lehet. Sokáig így volt, de most már ezen túl kell lépnünk. Természeti kincsünk, tudásunk sem lett több. A „versenytársaink” sincsenek kevesebben. Az új birodalmi törekvések már Konstantinápolyra, Bécsre, Berlinre és Moszkvára emlékeztetnek. Nem tudtuk megakadályozni, nem tudjuk megállítani a háborút. Minél távolabb tartjuk magunkat tőle, annál jobb.

Miben bízhatunk hát? Hogy elégedetlenségeinket végre dacos építőerővé alakítjuk. Nem átkozzuk sírva a sorsot, nem búslakodunk tehetetlenül. A bajokra felkészülünk, s ha nyomaszt is a „világ”, nem panaszkodunk és szitkozódunk. Ellenkezőleg: ami képességünk van, azt maradéktalanul kiaknázzuk. Amink van: megbecsüljük. Vak öszvér húzta szekérre fel nem ülünk. Nem menekülünk. Emlékezünk honnan jöttünk, és tudjuk hová megyünk. Ez már maga az erény. Emlékezzünk és emlékeztessünk. Szóljunk. Nehogy úgy járjunk, mint a nagy Michelangelo, aki idős korában, végigmérve múlt napjait, nem lelt egyet sem, mi az övé lett volna.

A szerző történész