A gabona ára

A fekete-tengeri gabonamegállapodás értelmében a jelen állás szerint július 18-ig működtethető fekete-tengeri gabonafolyosó további sorsa kényes politikai kérdés és gazdasági ügy. Azokból az adatokból pedig, amelyek a gabonafolyosó jövőbeli létjogosultságát lennének hivatottak bizonyítani, az érintett felek mindegyike a maga szemszögéből emeli ki és magyarázza azt, amit az érdekei szempontjából hasznosnak tart. És most nem a magyar agrárminiszterre gondolok, aki a napokban Törökországban járva is Magyarország érdekét képviselte. Akkor is így van ez, ha az Ukrajnával szomszédos „öt frontország” képviseletében egyeztetett az ukrán mezőgazdasági termékek tengeri transzportjáról török kollégájával, Ibrahim Yumakli mezőgazdasági és erdészeti miniszterrel.

Elég nyilvánvaló, hogy az EU-tag Magyarország érdekei sok esetben inkább a V4-ek, kissé tágabban a kelet-közép-európai országok érdekeivel egyeznek meg, amelyek pedig köszönőviszonyban sincsenek a brüsszeli érdekekkel. Ennek a földrajzi, ha úgy tetszik természetjogi eredetű matematikai feladványnak a képletén még az sem változtat, hogy néha a magyar és a brüsszeli érdekek is egybecsengenek. Mert utóbbi nézetazonosság nem az európai uniós tagságból ered (kivéve az ennek a keretrendszernek a sajátosságaiból adódó alkukat), hanem – legalábbis Magyarország részéről – a magyar érdekek érvényesítésének lehetőségéből. Amelyek kapcsán Brüsszel olykor – sokszor persze csak részben – meghajolni kénytelen a határozott magyar álláspont előtt. Vannak olyan helyzetek is, amikor Magyarország érdekeivel más, keleti országok tudnak azonosulni inkább. Oroszországot nagyhatalmi státuszából adódóan nem sorolnám ide, mert Oroszország nem igazodik, hanem meghatároz. Ettől függetlenül, persze előfordulhat olyan helyzet is, hogy Oroszország álláspontja közelebb áll mondjuk Magyarország érdekéhez, mint a szócsatákban kiérlelt uniós véleményhez.

Az ukrán gabona külpiacra jutása nem ez az ügy. És bár ebben Brüsszel is hasonló húrokon játszik, mint Budapest, a brüsszelinél sokkal inkább a Nagy István által Törökországban képviselt „öt frontország” érvei a hitelesebbek. Tudják ezt Ankarában. Tisztában vannak ezzel Brüsszelben. És Moszkvában is tudják ezt. Nagy István Ankarában annak érdekében szállt síkra – és kérte Törökország közbenjárását is –, hogy legyen meghosszabbítva a pár nap múlva lejáró fekete-tengeri gabonamegállapodás, amit ki is lehetne terjeszteni, a lehetőségbe három kikötőnél többet is bevonva. Mégpedig azért, hogy az ukrán mezőgazdasági termékek ismét a hagyományos útvonalakon tudjanak eljutni a dél-európai uniós tagállamokba, Afrikába és a Közel-Keletre. Magyarország továbbra is támogatja az európai uniós szolidaritási folyosó működését, amely az ukrán gabona szárazföldi szállítását hivatott segíteni, ez ugyanakkor nem tett eleget a várakozásoknak, és bebizonyosodott, hogy nem tudja kiváltani a fekete-tengeri úton történő szállítást – érvelt a magyar miniszter. A következő tárgyalás a témáról Lengyelországban lesz a jövő héten.

A törökökkel történt egyeztetés nemcsak azért volt fontos, mert a szóban forgó megállapodást az ENSZ, Ukrajna és Oroszország mellett Törökország is aláírta, hanem azért is, mert Törökország jó viszonyt ápol Ukrajnával és Oroszországgal egyaránt. Oroszországnak pedig valójában nem érdeke a megállapodás meghosszabbítása, hiszen – háború ide vagy oda – orosz gabonával is el lehetne látni azokat a gabonaimportőröket, akik eddig az ukrán árut vették. Az orosz gabona és műtrágya exportját a nyugati szankciók nehezítik, holott Moszkva ezeknek a szankcióknak a feloldását is a fekete-tengeri gabonamegállapodás meghosszabbításának feltételéül szabta. A Nyugat füle azonban a jelek szerint nem akarja hallani ezt. Brüsszel valami miatt a nem EU-tag Ukrajna érdekeit tartja mindennél előbbre valónak, legalábbis az ukrán gabonakivitel kérdése kapcsán – amelybe mindenképp beletartozik a szárazföldi szállítás lehetősségének fenntartása is.

Az eurokratákat az sem érdekli, mennyire működik az a könnyített ukrán élelmiszergazdasági exportrendszer, amelyen amúgy manapság néhányan hatalmasat kaszálnak. Az „öt frontország” azonban már megsínylette a szárazföldi szállításokat, emlékezetes, hogy a határokon belül rekedt ukrán gabona nyomása annyira letörte a piaci árakat, hogy ezt még kompenzálnia is kellett Brüsszelnek. Az említett öt országnak tehát elemi érdeke, hogy a tengeri útvonal ne duguljon el, mert ha csak a szárazföldi szállítási lehetőség marad, még jobban felboríthatja a gabonapiacukat, mint tavaly. Más kérdés, hogy Brüsszel hálás lehet az „öt fontországnak”, köztük Magyarországnak azért a misszióért, amellyel az ukrán gabona – uniós – ügyét a nemzetközi porondon képviseli. Vajon elgondolkodott-e már valaki Brüsszelben azon, hogy ennek a határidős kontraktusnak mi lesz az ára?

A szerző újságíró