Lopakodó halál

Nagy adomány volt az Istentől, hogy életem eddigi folyásában – egészen tavalyig – mégis csak a béke volt a legmeghatározóbb állapot. Minden tett, gondolat és érzés alapvetően abban a természetes emberi állapotban volt értelmezhető, hogy béke van. Nem fenyegeti háború Magyarországot, Európát, ahol élek. Széplelkek persze mélyen ülő szemekkel megróhatnak: hisz a világon rengeteg háború volt, kezdve a gyermekkoromban nagyon is hangsúlyos vietnami háborúval, folytatva az ifjúkorom meghatározó katonai konfliktusával, az afganisztáni háborúval, egészen a határaink mentén, magyarok által is lakott területeket érintő délszláv háborúkig. Ott lopakodott valami elementáris ellenérzés a szívemben, de a felelősséget tényleg nem éreztem.

Gyerekkoromban az Indokínában zajló háborúban az amerikaiak – és Dél-Vietnamiak – oldalán álltam. Ennek alapvető oka a Szovjetunióval szembeni mérhetetlen ellenszenvem volt. Ez két forrásból származott: az egyik 1956-volt, és általában a magyar–orosz konfliktusok. Mégiscsak ott volt 1849, Világos, majd két nagy háború, s a dolgok összes kuszasága és szándékos összekuszálása ellenére, magyarként csak Magyarország mellett állhattam. Nem tudom hogyan tudhattam ezt szilárdan tízévesen, hiszen sem otthonról, sem az iskolából, sem az akkori közéletből ilyen impulzust nem kaptam. A történelemre gyanakszom és a kultúrára. Egy kicsit a földrajzra is. Versekre, filmekre, mesékre, szobrokra, térképekre. Félmondatokra, rejtett üzenetekre, amelyek valahogyan eljutottak hozzám. Hála a történelem és a kultúra hordozóinak. Hála a templomtornyoknak, a harangszónak, az eltévedt lovasnak, a daloknak.

A másik oka a Szovjetunióval szembeni megvetésemnek maga a kommunista rendszer volt, amelyet reánk kényszerítettek. Az ellenszenv igen hamar kifejlődött bennem, semmi kompromisszumot nem ismertem, ennek talán ellentmond, hogy semmilyen politikai típusú szervezkedésben később sem vettem részt. Az életre készültem. Akkoriban a múlt század hetvenes évtizedében –, néhány „csudabogáron” kívül minden kissrác, kamasz és ifjú így gondolkozott. Arról beszéltünk, hogy a kommunista rendszer ellenére hogyan fogunk élni. Hogyan verjük át a rendszert. Sokan a legegyszerűbb megoldáson törték a fejüket: lelécelni, azaz „disszidálni”. Mások pszichedelikus élmények révén kívántak kívül maradni. („Belső emigráció”.) Legtöbbjüknek maradt az alkohol, az önpusztítás. Az ifjúság persze minden történelmi korszakban talál ürügyet a piáláshoz, hiszen ez a gátlásainak ledobásához kell. A dörzsöltebbje oda teszi a „haladó” gondolatot. Az is egy ideológia, amit ma érzékelek: élj a mának, ne törődj semmivel. A lopakodó halál ideológiája ez.

Ennél mi többet akartunk: élni. Terveink voltak. A szerelmünkkel családot alapítani. Gyermekeket nevelni. Tanulni akartunk, a barátokkal tartani a kapcsolatot. Habzsolni a művészeteket. Saját történelmet, saját Magyarországot alkotni. Ha csak egy lakásban, egy kis könyvtárnyi kötettel, néhány relikviával, festménnyel. Saját mítoszokkal, hősökkel. Nem tudom mikor jött el az a pillanat, amikor elhittük, hogy mindaz, amit összeraktunk – immáron tanárként, művészként, gazdaként, családapa- és családanyaként – elég lehet, hogy leváltsa a rendszert. Hogy ezt a pillanatot megértsük: kellettek a tűz csiholói. Akik bátrak voltak politikai szinten a rendszer ellenére élni. Nélkülük nem ment volna. De nélkülünk sem. Kár tagadni, hogy nagyon kevesen voltak az igazi tűz csiholói. Közülük a legjobbak máig sem hullottak ki a rostán. De a helyzet olyan volt, hogy a saját pecsenyéjüket sütögetők sokkal többen voltak. A legügyesebbek közülük itt lopakodnak körülöttünk ma is. Nehéz ügy ez. De legalább tavalyig béke volt.

Igaz, ott volt az afganisztáni háború. Abban az „afgánok” oldalán álltam. Talán pontosabb úgy, hogy a Szovjetunióval szemben. Helyeseltem, hogy az Egyesült Államok támogatja az afgán ellenállókat. Aztán ez az egész valami egészen szürreális változáson ment keresztül, a szovjetek vereséget szenvedtek, kivonultak, de a háború folytatódott, s most már az amerikaiakkal szemben foglaltam állást az „afgánok” mellett. Az amerikaiak is vereséget szenvedtek, kivonultak. Ilyenkor jön el az igazság pillanata. Most már egyáltalán nem tudom, mi történik ott. Mi lehet Irakban, Líbiában, Palesztinában? Valami nincs rendben, az biztos. Ez én dolgom elrendezni? Vagy kié?

Próbálom felidézni, mit éreztem a délszláv háborúk idején. Jugoszlávia felbomlásakor a horvátok mellett voltam. Azután Koszovó mellett is. Összességében örültem Jugoszlávia szétesésének – mint ahogy a Szovjetunió szétesésének is –, azt reméltem, ezzel a magyarság – és minden itt élő nép – jobb helyzetbe kerül. Csalódtam. A magyarok száma azóta megfeleződött ott. Bosnyákokkal és másokkal szemben is elképesztő tömeggyilkosságok történtek. Ezután a NATO megtámadta a megmaradt Jugoszláviát (valójában Szerbiát), hogy Koszovó ügyében meghátrálásra kényszerítse. Furcsa érzés volt. Jöttek a hírek Újvidék hídjainak lerombolásáról. Akkor már éreztem, hogy a háborúban senkinek nincs igaza. A háború nem emberhez méltó állapot. Az emberek, akik ott éltek, teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Agresszív szerbek százezrei jelentek meg a Vajdaságban Koszovóból, Horvátországból, Boszniából, Macedóniából. Elkezdődtek (újra) a „magyarverések”. Nehéz volt. Mint a szerbeknek az albán Koszovóban stb. Akkor már nem egészen értettem Amerikát, amely „lopakodókkal” bombázta Szerbiát. (Olajfinomítókat, gyárakat, hidakat, a parlamentet, kínai nagykövetséget támadva.) Zavaros érzés volt, amikor hír jött arról, hogy a Jugoszláv Néphadsereg magyar nemzetiségű tisztje lelőtt egy Lopakodót. (F–117-es bombázót.) Olyasféle érzés, hogy háborúval semmilyen konfliktust, ellentétet sem lehet megoldani. Vagy olyasféle, hogy a háború a magyarság számára mindig végzetes. Ezt erősítették a történelmi tapasztalatok is.

Akkor már csaknem harmincéves voltam, kétgyermekes családapa. A bőrömön éreztem az ellenszenvet a hulló bombák iránt – s főleg azok iránt, akik a bombázást elrendelték –, s ugyanakkor azok iránt is, akik a földön egyszerű lőfegyverekkel terrorizálnak vagy gyilkolnak halomra védtelen embereket. Előbbiek az utóbbiakat fékezik meg? Ők a jó gyilkosok? Azok meg a rossz gyilkosok? Marhaság. Örültem, hogy vége. Eltűntek a lopakodók, de persze az átkozott primitív ellentétek maradtak.

Ma újra háború van. A világ legfurcsább háborúja. Naponta bemondják, hogy egy-egy támadás során hány áldozat volt. Kettő vagy öt. Általában lakóépületben, iskolában, kórházban. Azt nem mondják be, hogy a fronton hány áldozat volt. És kik ők? Mindkét fél csak az ellenség veszteségeiről beszél. Ebből a „szakértők” – hányan élhetnek ebből manapság? –, becsléseket mondanak. Kétszázezer, de lehet, hogy nem. Százezer, de lehet, hogy több. Vagy kevesebb. Ez a színvonal, miközben a műholdak látják, hogy mit olvasok itt a kertemben. Háború van, de a felek betartják az egymással kötött kereskedelmi szerződéseket a kölcsönös haszon reményében. Nem bombázzák az olajfinomítókat, parlamenteket, követségeket, a stratégiai fontosságú hidakat sem. Eszembe jut, hogy az angolszászok 1944 nyaráig – a normandiai partraszállásig – nem bombázták le a német erőműveket és stratégiai ipari üzemeket; vagy hogy a szovjet hadsereg a város határában lábhoz tett fegyverrel nézte végig Varsó elpusztítását 1944-ben.

Minden háború mocskos, igazságtalan és embertelen. Oka és ürügye is van. Ennek is. Az oroszok és az ukránok okai világosak. Ki ezt fogadja el, ki azt. A nemzetközi szervezetek egyedül elviselhető szerepe az lehet, hogy a békét kényszerítse mindkét félre. Vagyis a háború okait szüntesse meg. Erre van mód. Százezer tény bizonyítja, hogy minden háborút be lehet fejezni. És be is kell, mielőtt a lopakodó halál világméretű pusztításba nem kezdene. Üzenem ezt az Európai Unió és a NATO, az Oroszországi Federáció, sőt a Nemzetközi PEN Club, a Béke-Nobel-díj Bizottság, a Nemzetközi Biliárd Szövetség vezetőinek is. Utóbbiak megértésére számítok is.

A szerző történész