Az intelligencia mesterséges bája

A Mesterséges Intelligencia nem oktalanul alkalmas a nagyérdemű riogatására. Kétségtelenül radikálisan fogja átalakítani az ember létezési terét, sőt bizonyos értelemben magát az embert is. Mert benne olyan szintű konkurenciánkat tárgyiasítottuk, amivel szemben önigazolásra kényszerülünk – legalábbis, ha nem mindjárt a mostani, kezdetleges formáit tekintjük, hanem azt a már ma is reálisan elképzelhető mű-embert, amire – teszem azt – az állatok ugyanolyan csodálattal fognak tekinteni, mint ránk, s amitől mi is zavarba jöhetünk, ha alkalomadtán túljár az eszünkön. Mielőtt azonban komoly arcot vágnánk a transzhumanista utópiát fontolgatván, érdemes belelapoznunk minden mesterséges lények bibliájába, ahol az egyik fejezet címe aranybetűkkel felírva emigyen vala: ENTRÓPIA TÖRVÉNY; alcím: Megváltástan. Itt azután némi nehézségekkel emberi nyelvre dekódolva a legmélyebb gépi misztériumot, a következő olvasható: „Húzd ki magad a konnektorból, és lőn örök béke.”

E szellemi magaslat árnyalt értelmezését azonban erre alkalmasabb, lassabb tempójú kifejtésre hagyván, érdemesebb figyelmünket egyelőre e kérdéskör egyetlen részletére fordítani, mely részlet azonban máris képes zavarokat kelteni a korlátozott adattárolási kapacitással rendelkező természetes eredetű fejekben. A művészetekről van szó, az emberi kultúra dédelgetett – ha tetszik –, kényeztetett gyermekéről, azon belül is elsősorban a képzőművészetről, mely esetében a MI máris becsatlakozott alkotótársnak.

Kényes pont. Kényes, mert az emberi kultúra éppen a kultusszal – igen-igen, a halottkultusszal kezdve – identifikálta önmagát, s a kultuszok nagy utat bejárva a metafizikán és vallásokon át, ünnepélyességükből és szertartásosságukból szinte mindent elveszítve, mára nyomelemeiket még és már csak szinte kizárólagosan a művészetekben hordozzák. Ha pedig az ember ebből a tevékenységből is kiváltódik egy olyan gép által, ami semmiképp sem kultusz, hanem kizárólag pragmatizmus, úgy a kultusz, a kultúra egyszer s mindenkorra, egészen nevetséges módon kerül a szemétdombra. Az ember merengése saját halálán üres önsajnálatnak bizonyul az idő végtelenjébe kényelmesen belehelyezkedő gépezetekkel szemben. Legalább, látszólag tehát, van itt tét, nem is kevés, s az ember elbizonytalanodását egy határozott álláspont kialakításában legalább két egymással nem összefüggő tényező együttes hatása indokolja – az informatika mindig is meglévő hajlama saját banális teljesítményének misztifikálására a hozzá nem értő nagyérdemű előtt, és ugyanennek a nagyérdeműnek az eredendő tudatlansága a művészeti értéket illetően.

Az előbbihez nincs sok megjegyeznivaló. Az informatika fejlődésével nyilvánvalóan egyre mélyül a szakadék az avatottak és avatatlanok között, s az avatatlanok törvényszerűen egyre kerekebbre nyílt szemekkel és egyre kiszolgáltatottabban szorulnak a rajtuk és tudtukon kívüli fejlesztési folyamatok eredményeinek elszenvedői pozíciójába.

Az utóbbi tényező, a művészeti értékkel kapcsolatos általános tudatlanság azonban nagyobb figyelmet érdemel. Ami magas rendű, kétségtelenül nem feltétlen bonyolult, bár tömeges befogadhatóságára eleddig nincs tapasztalás. Ilyen módon egy-egy absztrakt kép előtt álló bizonytalan arc, amelyik legalább virtuóz utánzatát igyekszik számon kérni az alkotáson valami szerinte természetinek, nem ok nélkül hivatkozik arra a mívességre, amiből a mai művészet néhány évezred alatt kinőtt. Nem felejtendő azonban, az a mívesség az önmagától való elidegenedése kezdetén lévő ember számára ugyanazt a kultuszt jelentette – az élet fölé emelt gondolat luxusát, ahonnan nézve az értelmezhetőség hasonlatos panorámája volt rányitható a létezésre –, mint az utódok egyre szofisztikáltabb, a létezésből kiűzetésük fájdalmára egyre érzékenyebb esztéticizmusa esetén. Nem felejtendő tehát, az emberi élet problematikája nem egzisztenciális, hanem dramatikai. Különös módon azonban a kettő között van összefüggés. Méghozzá egészen egyszerű. Mert ameddig van egzisztenciális veszélyeztetettség, addig a kultúra ápolja magában a dramatikai érzékenységet, keresi létezésének önigazolását. Az egzisztenciális biztonság azonban a tömegek számára teret nyit a létezéssel egyre kevésbé összefüggő vágyak kiélésére, a művészetek pedig tartalom hiányában reflexivitásba vesznek, s kevesek magánügyévé válik az életnek egyedül értelmet adó halál paradoxona. A kultusz, a paradoxononáttörést megkísérlő kultusz nélkül nincs kultúra, kultúra nélkül pedig nincs ember. A művészet mint a kultusz utolsó hordozója attól érték, ha megjelenik benne az élet paradoxonán áthatoló vízió. Kizárólag ennek a létrehozásába beleölt emberi áldozat, izzadmányos munka és megszenvedett szellemi minőség az, amivel arányos egy művészeti alkotás értéke. A dráma súlyának megértése, és feloldásának heroikus kísérlete nélkül nincs érték.

– Ugyan miféle köze lehetne ehhez az értékhez egy gépnek? A mesterséges intelligencia nem születik és nem elmúlik, hanem van. Nincs drámája. Anyaghalmaza megkülönböztethetőségének egyetlen oka az entrópiáját csökkenteni képes, ember által beleprogramozott aktivitás. S mi történik, ha programhiba folytán a részére örök időktől fenntartott nirvánát választja, és kihúzza magát a konnektorból?

– Hát semmi. Ennél többet belelátni nem egyéb, mint eltévelyedés a gép emulált tudatának reflexióiban. A transzhumanista álom nem az ember kiterjesztését, hanem géppé silányítását jelenti.

A szerző mérnök-informatikus