Ami az unióban elromolhat, az el is romlott

A brüsszeli burok megvédi a tehetségtelen, kontraszelektált, hibát hibára halmozó brüsszelitákat. Nincs jogi vagy politikai számonkérés, ezáltal a valódi felelősség is elillan a rendszerből. A helyzet az, hogy az unió működése bebizonyította, hogy Murphy törvénye érvényes a politikában is. Ami egy politikai berendezkedésben elromolhat, az el is fog romolni. Ami az Európai Unióban elromolhat, az el is romlott.

Az egyébként is csigalassúságú unió megrekedt; nem porszemek, hanem kavicsok kerültek a rosszul összeeszkábált, illetve kontraszelektált politikusok által irányított döntéshozatali gépezetbe. A pandémia alatti kínosan körülményes intézkedések és az energiaválság félrekezelése után a migráció is túl nagy falatnak tűnik. Mindeközben eurómilliárdokért kuncsorog az Európai Bizottság, mert elbaltázták. Nem kicsit, nagyon!

Hogy lehetséges az, hogy az Európai Bizottság a költségvetési időszak felénél bejelenti, hogy elfogyott a közös pénz, és senki felelősségét nem firtatják? Még csak fel sem merül, hogy valaki lemondana? Miként történhetett meg az, hogy az Európai Tanácsban a tagállamok állam- és kormányfői megállapodnak valamiben, majd érkezik Ursula von der Leyen, és jelzi, hogy elszámolták magukat, és senki nem küldi el a fenébe?

Az európai politika nagyon kifinomult, talán túlzottan is óvatos. A diplomatikus viselkedés fontos, feleslegesen sem szerencsés valakit sértegetni. (Habár ezt Magyarországgal vagy Lengyelországgal szemben nem nagyon tartották be a közelmúltban.) Na de az igazságot kendőzetlenül nem kimondani mindennél károsabb. Ez több, mint bűn: ez hiba. A bűnt ugyanis – ha valaki beismeri – jóvá lehet tenni. Nem könnyű, de lehetséges. A politikai hibát viszont sokszor nem. Ezt a példa nélküli botrányt semmiképpen sem.

Ha az Európai Unióban, amit a föderalisták szuperállammá szeretnének varázsolni, működne a jogállamiság, akkor a bizottságot már leváltották volna. Egy valódi demokráciában úgy elzavarták volna őket, hogy soha többé nem kerülhetnének hivatalba.

Másodsorban itt áll előttünk a morális válságba süllyedt Európai Parlament. A baloldali korrupció megtépázta az intézmény egyébként sem kimagasló népszerűségét. De legtöbbet az ártott, hogy a pénzzel teli bőröndökkel rohangászó, Katarban luxuskörülmények közt tárgyalgató képviselők ki tudtak bújni a felelősség alól, és visszaültek a parlamenti székükbe.

Ezek után se az Európai Parlament, se pedig a bizottság ne mutogasson a tagországokra, ne kérjen számon olyan „demokratikus értékeket”, amelyeket ők maguk nem képesek betartani. Annál hipokritább magatartást pedig nehezebb elképzelni, mint mikor a brüsszeliták aggódnak a tagországokban vélelmezhető korrupció miatt.

Jövőre EP-választások lesznek és új bizottság áll fel. 2024 második félévében Magyarország lesz az unió soros elnöke. Bízhatunk a választásokban, bízhatunk abban, hogy a most leszerepelt baloldali, önmagát zöldnek és liberálisnak mondó globális elitet, illetve a nekik megfelelni akaró kereszténydemokraták egy részét elzavarják az európai polgárok, de addig nem lesz komolyabb változás, míg a rendszer olyan, amilyen. Mert ami elromolhat, az el is fog romolni. Nem elitváltásra, hanem rendszerváltoztatásra érett meg az Európai Unió.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője