Családmodellek, avagy a Pride-hónap elé

Így vagy úgy, de a világdivatok, akár akarjuk, akár nem, beférkőznek mindennapi életünkbe. Emlékezzünk csak, hogy még az internet nélküli hatvanas években is mily hamar elért bennünket a rock and roll világ, annak filozófiája, s egyéb járulékai. A Beatles együttes tagjainak hajviseletét pár nap alatt magáévá tette szinte minden fiatal fiú, Brigitte Bardot lófarokfrizuráját meg a lányok, s aratott a twistdivat meg a rock and roll. Az öregebbek morgolódását mi, akkori fiatalok, mosolyogva figyeltük, amúgy jól elvoltunk. Hosszú éveknek kellett eltelni ahhoz, hogy megtudjam, rosszul gondolkodom. Pár évvel, úgy négy-öt évvel ezelőtt Svédországban töltöttem néhány napot, ahol is kezembe került egy újság, amelyben a létező családmodellekről óhajtották tájékoztatni a nagyérdeműt. Ugyebár, a genderelmélet idején ez nagyon fontos téma, akkoriban viszont mi még nem voltunk olyan tájékozottak és modernek, legalább is itt, Magyarországon, hogy szükségét éreztük volna a családmodellek tudományos megismerésének. Modell volt számunkra a saját családunk, tudtuk, hogy létezik válás, van olyan fogalom is, hogy nagycsalád, sőt egyszemélyes háztartás, létezik házasságkötés nélküli együttélés is, de valójában nem igazán foglalkoztatott bennünket a családmodell mint tudományos meghatározás. S mert tájékozatlan voltam, akkor még azt gondoltam, a család azt jelenti, hogy van egy férfi és egy nő, akik házasságban élnek. Vagy élettársi kapcsolatban, hogy a modern időket se cáfoljuk. És ez egy család, akkor is, ha még nem született gyerekük, vagy sosem fog születni. Továbbá a családba tartoznak a különböző rendű és rangú rokonok is. Testvérek, unokatestvérek, anyós, após, sógor, sógornő. Valamint akár minden olyan ember, akit a nagy család befogad, mondjuk azért, mert szereti, meg mert esetleg magányos, és tiszteletbeli családtagnak nevezi ki. Nem folytatom, ezt mindenki tudja.

Ám a modern idők mást üzennek. Az emlegetett felvilágosító cikkből kiderült számomra, hogy arrafelé, északon már sokkal modernebbek az emberek, mert már egész pontosan kialakították a család 21. századi fogalmát, mely igen szerteágazó. Mindenekelőtt felejtsük el, hogy anya, apa, gyerek vagy gyerekek és más vérségi hozzátartozók alkotják a családot. Szó sincs róla! Megtudtam, hogy az európai divat szerint számos variáció létezik, ebből a cikk csak néhányat tartalmazott.

Nos, a lap első története egy olyan családról szólt, ahol az édesanya leszbikus, és két kisfia nem hagyományos módon fogant. Az északi hölgy egyébként – dicséretes módon – félvér gyerekeket nevel, s mivel a lapban fényképet is mellékeltek, mondhatom, nagyon szépek a gyerekek, az anyuka orrpiercingjét viszont (kis karikák az orrban) nehezen tudom szépnek látni, de ez az én maradiságomat bizonyítja, tehát nem lényeges. A másik családmodell egy több mint öt évtizede együtt élő igen idős párt mutat be, gyermektelenek, de helyesek, és boldognak mondják magukat. Ennél többet nem közöltek róluk. Őket követően megismerkedhettem egy férfi párossal, akik egy kisfiút fogadtak örökbe. Elégedettek, és igazi családként élik életüket. Majd következett egy ötgyermekes család bemutatása, utánuk pedig egy sikeres és független szingli, valamint egy olyan édesanya, aki egyedül maradt két gyerekével válása után, de mindent megtesz, hogy a gyerekekben ne legyen hiányérzet. A cikk írója folytatást ígért, de az a lap már nem került kezembe.

Nos, hogy őszinte legyek, semmilyen szempontból nem hatottak meg a felvilágosításnak szánt történetek, nem rendültem meg, nem ítéltem el a példázatokban résztvevő embereket, gondolatban még szép, hosszú, a korszellemnek megfelelő, sikeres családi életet is kívántam nekik. Ami zavart, az az írásból áradó, ügyesen adagolt erőszakosság. Hogy higgyük el, ezek jó minták. Úgy éreztem, hogy gőzerővel, szinte kötelezően folyik az az „érzékenyítő” tanfolyam, ami ugyebár azt jelenti, hogy minden áron meg kell értetni az emberekkel, fogadják be és el mindazt, amit különösnek, esetleg idegennek, zavarónak tartanak. Nincs ezzel nekem semmi különösebb bajom. Csak annyi, hogy erősen éreztem azt az izzadságszagot, amellyel szünet nélkül befolyásolni akarnak. Nem hagyják, hogy magamtól rájöjjek arra, nincs közöm ahhoz, ki, hogy él, ha másokat ezzel nem zavar. Pedig már régen rájöttem, s ehhez sem a bulvárlapok, sem a tudálékos pszichológusok kioktatására sincs szükségem. Amúgy meg, bár nem tudjuk, merre tart a világ, egyelőre úgy tűnik, továbbra sem a gólya hozza a gyereket, és egyelőre az az élettörvény is érvényben marad, hogy a gyermeknek ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön, mind a férfi, mind a női viselkedésmintát meg kell ismernie. S erről azoknak kell gondoskodnia, akik szülőnek vallják magukat. Legyenek akár ugyanahhoz a nemhez tartozók is.

Az úgynevezett másság elfogadásának örökös és túlhajtott sulykolása tévút. Egy normális ember jól tudja, intelligencia kérdése, elfogadom vagy elviselem-e azt, hogy a szomszéd hangoskodik, folyton füvet nyír, vagy sokat ugat a kutyája. Jó szóval szinte minden, ami a törvényességen belül van, megoldható. Az az erőlködés viszont, amelyet napjainkban szünet nélkül tapasztalunk, s amely lassan már más témát sem ismer, mint hogy minden áron a másság elfogadásáról papoljon, s közben nem veszi észre, hogy a normális többség már rég elfogadta a homoszexualitást, a leszbikusságot, a túltolt tetoválásokat, az orrpiercinget, a feltűnő öltözködést, nos, az irritáló és nevetséges, ráadásul kontraproduktív. A józan többség szerintem csak egyet kér, számára ne legyen kötelező semmi olyan életmód, magatartásforma, amivel ő nem óhajt élni. Továbbá azt is kéri, hogy szűnjön meg a mindennapos provokáció. S vegyék végre tudomásul, hogy a világ azért mégsem csak a genderelméletről szól.

A szerző újságíró