Tanulságos interjút adott Orbán Viktor a Bild című német lapnak. Paul Ronzheimer kérdéseivel mindent megtett, hogy a miniszterelnököt feltétlen Putyin-barátnak, nyugatellenesnek, az Európai Unió fekete bárányának próbálja beállítani. Ez azonban nagyon nem sikerült neki.
Az interjúból kiderült, hogy a nemzetnek elkötelezett kormányfőt nem lehet csőbe húzni, nem lehet provokálni. Hiába kapott olyan kérdéseket, amelyre az európai mainstream számára evidens válaszokat illik adni. De nem Orbán Viktornak. Világosan kiderült, hogy a magyar érdekek mentén való érvelés nemcsak az észszerűség, hanem az erkölcs kritériumainak is megfelel.
Idehozok néhány példát, hogy önök is pontosan lássák, miről beszélek.
Amikor arról kérdezték, mire gondolt, amikor Prigozsin és a Wagner csoport fenyegetően megindult Moszkva irányába, így válaszolt: „Azt gondoltam, hogy ez az oroszok dolga, és majd hamar megoldják. Tehát nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ennek az eseménynek.” A meghökkenő riporter úgy próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból, hogy rákérdezett, mit hallott Orbán Oroszországból, mivel neki jó kapcsolatai vannak ott. Mire a válasz: „Nem, nekünk hírszerzési szolgálataink vannak. Ők mindennél megbízhatóbbak.” „Tehát mit hallott?” – próbálkozott tovább a kérdező. „Azt mondták, hogy ennek nincs jelentősége”, felelt Orbán, és így lett.
Aztán a kérdező Putyin helyzete felől érdeklődött. Idézve, hogy sokat lehet hallani az orosz kormány, egyben Putyin gyengeségéről. „Az amerikaiak, de más európai országok is azt mondják, lehet, hogy ez a vég kezdete. Erről mit gondol?” „Amikor háború dúl, a háborúról szóló beszéd is a háború része. Inkább azt mondanám, hogy nem hiszek nekik.”
És amikor arról kérdezték, hogy Putyin Oroszország elnöke lesz-e 2024-ben, akkor határozottan kijelentette: „Hát persze, ez a realitás.” Az oroszellenes narratíva azonban tovább folytatódott azt firtatva, mi dönthetné meg Putyin hatalmát? Orbán: „Én nem látok semmi ilyet. Ha látnék, elmondanám. De senki nem tudja ezt. Stabil a hatalma. Ő Oroszország megválasztott vezetője. És népszerű, a mögötte levő struktúrák meglehetősen erősek. Tehát komolyan kell vennünk az egész orosz komplexumot.”
Ekkor Paul Ronzheimer elérkezettnek látta az időt, hogy kimondassa a kormányfővel, hogy Putyin barátja. Komoly kudarcot vallott. Felidézte, hogy Orbán 1989-ben emlékezetes beszédet mondott, melyben a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását követelte. „Miért van az, hogy évtizedekkel később hazáját végül is Oroszország mellé állította, és Európában is Putyin barátjának tartják?” Orbán magyar szívekhez szóló visszavágása így hangzik: „Provokálni akar engem ezzel a kérdéssel? Azt mondani egy magyarnak, hogy oroszbarát? (…) Ez teljesen szembemegy a mi történelmi tapasztalatainkkal. Én Magyarországért harcolok. Engem nem érdekel Putyin. Engem nem érdekel Oroszország. Engem Magyarország érdekel. Az én állásfoglalásomat és cselekedeteimet az vezeti, hogy mi a jó a magyaroknak. És egyértelmű, hogy minden, ami jelenleg történik Oroszország és Ukrajna között, az rossz a magyaroknak. Az veszélyes a magyaroknak. Mi már vesztettünk emberéleteket ebben a konfliktusban. Él ott magyar kisebbség. A háború jelentette veszély a közvetlen szomszédunkban van, nem úgy, mint Önöknek, németeknek.”
A provokatív kérdések miatti illemóra azonban tovább folytatódott. Arra a kérdésre, hogy Putyin háborús bűnös-e, a kormányfő röviden kijelentette, „Szerintem nem az.” A meglepetés után elhangzó miértre Orbán Viktor a következő választ adta: „Mert háború van. A háborús bűnökről a háború után beszélhetünk. Ha tűzszünetet szeretnénk, akkor tárgyalni kell, meg kell győznünk a konfliktusban érintett feleket, hogy üljenek le és tárgyaljanak. Ha arra szeretnénk invitálni a feleket, hogy jöjjenek és tárgyaljanak, de letartóztatjuk őket, az nem a legjobb ötlet. Tehát az összes jogi következményről, illetve büntetőjogi következményről majd a béke megkötése után vagy annak keretében beszélhetünk. Ezért jelenleg erről beszélni nem helyénvaló.”
Az interjú vége felé előjött az a kérdés is, amivel oly szívesen vádolják a kormányfőt, nevezetesen, hogy populista, sőt diktátor. „A miként kezeli ezt a helyzetet?” kérdésre íme a válasz: „Egyáltalán nem foglalkozom velük. Ők nem az én választóim.” De haragszik emiatt? „Nem, nem, nem – tudja, ez a politika. Tizenhat évet töltöttem ellenzékben és tizenhetet kormányon. Tehát veszítettem is, meg nyertem is. Aztán újra veszítettem. Azt követően pedig visszatértem, amint tudja. Én ezt nevezem demokráciának. Nem ismerek senki mást az európai politikai arénában, aki ilyen teljesítménnyel rendelkezik.”
És még egy fontos miniszterelnöki megállapítás: „Eddig – történelmi horizontból tekintve a dolgokat – az összes álláspontom később helyesnek bizonyult: a berlini fal leomlásával kapcsolatosan, a migrációval kapcsolatosan. És úgy gondolom, hogy ez így lesz a béke kérdésével kapcsolatosan is. De azt egyértelműen elmondhatom, hogy a politikában a tapasztalat a legértékesebb dolog.”
És ezt a választók is pontosan tudják.
A szerző szerkesztő