Együttműködés és siker – vagy zsákutca

Az agrárvilág Magyarország és az Európai Unió életében is jelentős szerepet játszik. Nem mindegy tehát, hogy milyen irányból közelítünk hozzá.

A közgazdászok és a fehérgalléros agrárértelmiségiek tudják jól, hogy az agrárgazdaság mennyire fontos szerepet játszik az EU gazdaságában és társadalmában. Az EU 27 tagországa egységes piacot alkot, amely a világ árukereskedelmének körülbelül 14 százalékát bonyolítja, az unión belüli kereskedelem értéke 2021-ben 6786 milliárd euró volt. A közösségi mezőgazdaság fő célkitűzése az élelmiszerbiztonság, az élelmiszerminőség, a fenntarthatóság és a versenyképesség biztosítása. Az EU Közös Agrárpolitikája (KAP) ennek érdekében támogatja az agrár- és élelmiszeripari szektor szereplőit, valamint elősegíti a vidéki térségek fejlődését. A KAP keretében rendelkezésre álló források összege 2021–2027 között mintegy 387 milliárd euró.

A mezőgazdaságot és az élelmiszeripart közelebbről ismerők közül azt is sokan számon tartják, hogy a magyar agrárgazdaság az előállított értékek, az export és a foglalkoztatás adatai alapján egyaránt jelentős szektora a gazdaságnak. A mezőgazdaság a GDP-hez több mint 4 százalékkal járul hozzá, ami csaknem kétszerese a fejlett európai országokénak – szokták mondani büszkélkedve a hozzáértők, a kritikusabbak azonban közülük nem erre a régóta stagnáló arányra lennének büszkék, hanem inkább arra, ha az ágazat egyre inkább nyereségesebbé válna. Amihez – csak a szántóföldi növénytermesztést tekintve – valamelyest azért illene növelni a hozamokat.

Az idei magyarországi mezőgazdasági kilátásokat a tavalyi őszi vetés eredménye, az idei tavaszi fagykár mértéke és az idei tavaszi vetés alakulása befolyásolja, de a derűs kivételektől eltekintve nincs hír arról, hogy az átlagtermés látványosabban növekedne. A tavalyi őszi vetés területe 5 százalékkal nőtt az előző évhez képest, főként a búza és az árpa vetésének köszönhetően. Az idei tavaszi fagykár több növényt is érintett, például a gyümölcsfákat, a szőlőt, kukoricát és napraforgót. A fagykár mértéke és a kárenyhítés lehetőségei még nem ismertek pontosan. Az idei tavaszi vetés területe várhatóan 2 százalékkal csökken a tavalyihoz képest, főként a repce és a napraforgó miatt. A vetési időszakot az időjárás is nehezítette, több helyen késve vagy hiányosan keltek ki a növények. Nem segíti elő a nagyobb hozamokat az inputoknak a termelők részéről helyenként tapasztalható visszafogása sem.

Vannak persze, akiknek nem számokat, hanem rizsporos-árvalányhajas emlékeket idéz a kalászokat nevelő magyar vidék és vannak, akiknek nyitott Dutra traktorokon szétrázott asszonyokat. Vannak, akiknek eszébe jut esetleg az is, hogy egy utóbb lemondott magyar miniszterelnök még kormányfőként adott interjút a jobboldaltól éppen némileg megtisztított Szabad Földnek. A ,,vidék hetilapjának” vagy „a magyar vidék lapjának” 2004. évi első számában megjelent szöveg szerint a vidéki Magyarországon a közeljövőben legalább utak lesznek majd. Nézzük meg akkor most végre, rendesen. Mit is jelent a magyar köznyelvben az, hogy vidéki? Ugye pejoratív? Olyan, mint a szitokszónak is használt paraszt. Nem igazán értem, miért nem sikk – divatosabb szóval miért nem szexi – a magyar vidéken élni, egészséges vidéki gyerekeket nevelni, jó levegőt letüdőzni stb. De nem leszek hajlandó megpróbálni összeugrasztani pár sornyi figyelem kedvéért két embert, hát még a fővárost és a vidéket, még ha ez annyira kézenfekvőnek látszik is sokaknak, sokszor. Egyrészt mert nem, másrészt mert nem is erről van szó. Még csak nem is az annyit feszegetett urbánus-népies vonal felmelegítéséről. Mert az a szálirányos kettősség nélkülem is megvolt régen és most is megvan, egyesek persze ma máshogy nevezik.

Mint ahogy utak is voltak és most is vannak Magyarországon, igaz, sokféle és sokfelé. A sokat autózó tudja csak igazán, hogy a magyar vidéken a sűrűn egymásra is nagyon hasonlító települések között mennyi út is van. Az utak mellett meg ott sorakoznak a sok helyütt már kerítésekkel is lehatárolt földek. A földeken tavasszal sarjadzó vetés, nyáron aranyló búzamezőket, pipacsvirágos takarót látni, ősszel meg kukoricásokat, amelyek aszály idején kókadtan és egyre soványabban árválkodnak ármádiájuk közepette is. Nem beszélve arról a növényről, amelynek már a neve is magáért beszél. Mert míg a többi növény nagyjából fölfelé nő, a napraforgó tudja csak igazán, merre keresse az égen az aranytányért, amelytől az életet reméli. Tudja, mert mindig arra fordítja a fejét.

Néha olyanok az utak is, mint a növények. Kátyús és döcögős legyen az út, amelynek porában bárki elmerenghet, vagy hosszú és egyenes, amin száguldani lehet? Kacskaringós legyen, közben meg kaptatós, hogy aztán mégis lerepítsen a völgybe? Onnét meg hová? Kinek, mi a célja? Még este is újratölteni a kulacsot, vagy hazaérni estére, vissza a városba? Megnyugodva elszunnyadni idősek távoli, valós vagy már csak képzeletbeli ölelése után? Esetleg ott aludni náluk, és másnap megpróbálni felkelni velük, derűsen? Netán kinyitni a lakatot egy távoli tanyán, vagy a borospince kulcsa után kutatni a zsebben, hátizsákban valahol? Versenyt játszani a lappangva közeledő sötétséggel, vízparton meg valódi élet-halál harcot vívni a pimasz szúnyogokkal? Nem törődni azzal, hogy a mosdáshoz vizet csak a kútról lehet hozni? Kinek mi a vidék? És a haza?

Minden vidéken és minden hazában úgy van az, hogy egy ideig futnak egyfelé, aztán elágaznak egymástól, végül valahol elfogynak mégis az utak. Némelyik végénél nincs út tovább, nem lehet már tovább menni, ezt zsákutcának nevezik. Nemcsak a falvakban, a városokban is. Valamikor – mondjuk 2004-ben – mégis Magyarország volt az, ahol akár eposzt is lehetett volna írni arról, hogy megannyi út lesz is a magyar vidéken, a kis- és középbirtokokra alapozó kertmagyarország-koncepció a vidék zsákutcája. Nemcsak azért, mert az effajta agrárpolitika a fenntartható méretű, fejlődésre képes gazdaságokat hozza versenyhátrányba, hanem azért is, mert ugye, a náluk versenyképesebben működő nagyüzemeké a jövő. Le lehetne ezt írni most is, mert manapság már mindent le lehet írni, csak éppenséggel nem volna igaz. Mert az igazság az, hogy az elmúlt több mint három évtizedben sok minden eldőlt már a magyar vidéken.

A 2020-as agrárcenzus adatai szerint a földhasználatban a gabonafélék aránya kisebb, az ipari növényeké, a takarmánynövényeké és a zöldségféléké nagyobb lett. Az állatállomány nagysága nem változott, ám a háztáji állattartás visszaszorulása miatt koncentrálódott. A magyar mezőgazdaság szerkezetében is jelentős változások történtek az adatfelvételt megelőző tíz évben. A gazdaságok száma 31 százalékkal csökkent, a termelés koncentrálódott, a gazdaságok mérete nőtt. A földtulajdon és földbérlet viszonyai is átalakultak: a mezőgazdasági terület 45 százalékát tulajdonosként, 50 százalékát bérlőként használták a gazdálkodók.

A számok mögött ott van, hogy a rendszerváltozás után alakult földecskék idővel – politikai akarat nélkül lassabban, azzal megtámogatva kicsit látványosabban – egyre nagyobbak lettek, meg is erősödtek. A nagyobbak – ha tudták – mostanra rég bekebelezték a kicsiket, vagy ha a növekedés máshogy nem ment, még a portán őrködő pulikutya nevére is ráírattak pár hektárt. Mert a nadrágszíjparcellák kora lejárt. Helyette a mérethatékonyság a jelszó. Ma már úgy állunk, hogy jogszabályt kellene változtatni a valós helyzet „lekövetésére”, hogy ne csak háromszáz hektár legyen az egy ember által birtokolható termőföld nagysága – mert abból ma már megélni nem igazán lehet –, hanem legalább ötszáz, ha nem ezer vagy éppen kétezer hektár. A különböző nagyságú agrárgazdaságok pedig már ma is, de a jövőben még inkább csakis egymással együttműködve lehetnek igazán sikeresek. Ha ezt az érintettek nem látják be, az lesz a vidék zsákutcája. Az igazi.

A szerző újságíró