Nem is tudom, minden magyarok Elek apója mit szólna, milyen dédunokája van. Nem, nem mondhatni, hogy ostoba ember lenne. Mármint a dédunoka, Lengyel László. Sőt. Nagyon is sőt! Jogász, közgazdász, egyetemi oktató, politológus, akár még korunk hőse is lehetne – bár nem mi osztogatjuk Lermontov alakjának elismerést jelentő rangját –, ám publicisztikai munkássága felvet némi értetlen hitetlenkedést. Nem biztos, hogy a legendás dédapa minden passzusával egyetértene. Meglehet, Benedek Elek, akinek születésnapja 2005 óta a népmese napja Magyarországon, már 1988-ban vétót emelt volna tipikusan egyfejű, mindenhez értő vére MSZMP-ből való kizárása ellen. Vagy éppen azóta is ünnepelné, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt – Bihari Mihállyal, Bíró Zoltánnal és Király Zoltánnal együtt – nemkívánatos személynek nyilvánította soraiban a tudós embert.
És Lengyel attól még, hogy a vörös ingesek kipofozták soraikból, nem tört meg, nem lett retrográd, visszafelé mutogató pályaelhagyó. Nem. Változatlanul makacsul, néha ugyan botladozva, árva gyerekként járja világmegváltó útját, s még mindig nincs sehol otthon. Legfeljebb annyi hihető róla, hogy nincs Fidesz-jelvény a gomblyukában, és nem minden este alszik mellére ölelt Orbán Viktor-képpel. Bő évtizede publicisztikájában szinte egyebet sem tesz, mint hogy pocskondiázza és fumigálja a magyar kormányt. És tegyen bárki bármit, jót, rosszat, szépet, csúnyát, derűset, borúsat ebben a Székelyföldön született Benedek Elektől is örökölt hazában, neki egyszerűen mindenről az Orbán-rezsim jut eszébe. Igen, igen: rezsim és nem kormány. Mert ugye már magának a szónak is van némi pejoratív mellékzöngéje. Most éppen Te álmos, szegény Magyarország címmel gyászolja a hazát, úgy látván, hogy „Orbán utolsó és egyetlen reménye, csodafegyvere Trump. Ami tragédia lenne Amerika és a világ számára – az Európa biztonságát, Ukrajnát feladó, hitelét vesztett USA –, az megváltás lenne Putyin és Orbán rendszerei számára.”
Mármint, katasztrófába ájulna a világ, ha a jövő évi amerikai választási csatározásokból a korábbi elnök, jönne ki győztesen.
„A következetes Európa- és Amerika-ellenes, oroszbarát magyar külpolitika megérlelte mérgezett gyümölcseit: az Orbán-rendszer nemzetközileg teljesen elszigetelődött – magyarázza a mesemondó dédunokája. Már nincs pávatánc, nincs kettős beszéd magyar oldalról, és már nincs félreértés, nincs elfogadás, csak leszavazás és fenyegetés európai és amerikai részről. Magyarország nem akarja, nem tudja teljesíteni az EU 27 pontját, ezért nincs és az új Európai Bizottság felállásáig, döntési helyzetéig – 2024 végéig, 2025 elejéig – nem is lesz európai pénz, ami nélkül a rendszer rövid távon zavarba került, középtávon nem tud növekedni, hosszú távon pedig működni.”
És milyen érdekes. A nagy européer humanista nem Joe Bidentől óv bennünket, hanem elődje esetleges visszatérésétől. Pedig látva Biden csetlését-botlását, eszeveszett boldogtalankodását az ovális irodában, helykeresését a Fehér Házban és a nagyvilágban, inkább talán Joe bácsitól kellene tartania, felemelnie bölcs szavait honfitársai és világ védelmében.
Mint ahogyan a hazai viszonyok között láthatóan jártas tudós hazafi egyszerre félti a gazdaságot, az egészségügyet, az oktatást meg mindent, amire Orbánék rátették a kezüket. Nála akkor nem volt veszélyben az egészségügy, amikor vizitdíj-automaták és miniszéfek lepték el a kórházakat computertomográfok helyett, s kakaóbiztos számítógépek jelentették az oktatás-nevelés korszerűsítését, egyben a bérkiegészítést az óvodai árubeszerzők számára. Viszont most úgy látja a kiváló közgazdász, hogy „Az egyre nehezebben finanszírozható magyar gazdaságban egyszerre magas az infláció és csökken a teljesítmény. A rendszer kalandor újraiparosításba kezdett, mindenekelőtt kínaiak behívásával egy energia-, munkaerő- és infrastruktúra-szegény országban. (…) Minden lehetséges eszközzel folyik a rendszer észszerűtlen központosítása és szükségállapot-irányítása. Ez a személyes önkényrendszer az alkuképességük hiányában könyörtelen döntéseket hoz az egészségügyről, az oktatásról, a szociális szféráról, a kultúráról, az önkormányzatokról – mindazon intézményekről és társadalmi csoportokról, amelyek a társadalom céljait, értékeit és érdekeit hordozzák –, amiért érdemes egy emberi közösségnek élni és dolgozni. Ezért törésvonalak jelentek meg a hatalom belső körében három kérdéskörben: a) merre menjünk: Nyugatra vagy Keletre, Európa/Amerika vagy Oroszország/Kína felé; b) észszerű antiinflációs politikát folytassunk vagy erőltessük a növekedést és az iparosítást; c) többközpontú, szakmai alapú válságkormányzásba fogjunk vagy egy kézből irányított és ellenőrzött, centralizációs propagandakormányzást.”
Okos, okos, okos. Bár eddig még sehol nem emelték pajzsra Lengyel tanár urat, de ami késik, talán nálunk sem múlik – bár biztosat erről is csak ő mondhat. Ezért aztán nagyon várom november 22-ét, mindannyiunk Laci apójának születésnapját, amelyen majd mi, mindenhonnan kitagadott, elszigetelt Lengyel-rajongó magyarok kiadjuk a jelszót: Égig érő összeborulás, leszámítva Orbánék. Világ humanista egyfejűi, egyesüljetek!
A szerző újságíró