Áprilisban volt húsz éve, amikor népszavazáson nagy fölénnyel mondott igent az ország az Európai Unióra „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?" – volt a kérdés, amelyre 3 056 027 honfitársunk ikszelt igent a sovány 592 690 nemmel szemben. Jómagam a 4 373 020 távol maradó izmos táborát gyarapítottam, de nem azért, mert féltem, hogy az EU-ban nem lehet majd mákos tésztát enni vagy disznótorban lerészegedni. Nem. Úgy éreztem, jobb lenne ebből kimaradni, miközben nagyon jól tudtam, nem lehet. Számunkra nincs más út, ez vezet bennünket vissza Európába.
Hát visszatértünk, ha nem is mindenki boldogan, és azóta EU-nagybácsi rendszeresen, módszeresen orrba ver bennünket. Azt érezteti velünk, hogy valóban megmaradtunk ingadozó középparasztnak. A piacunkat elfogadja ugyan, olcsó munkaerőnket is, csak valahogy úgy forgatja a 2003-as tenyérbe csapással végződött alku pontjait, hogy azok ellenünk fordulnak, becsapással végződnek. Például hiába volt Schengen, pontokba szedett megállapodás a közös határ védelméről, azt csak mi vettük komolyan, ráadásul még mi, magyarok lettünk szívtelen, bunkó gazemberek a sok a nyugat-európai filantróp között. Pontosabban nem valamennyien, hiszen népünk jobbik, nyíltabb, műveltebb, haladóbb rétege, a szocializmus házmestercsapata bátran összemérhető bármelyik nemzet fiaival, még akkor is, ha van némi falusi illata. Illetve szaga.
Meglehet, az ősbűn Árpád apánkék lelkén szárad: nyughatatlan, izgága, már akkor magyarkodó természetük miatt betévedtek Európába. Na jó. Teljes valójában nem tudjuk, ki mindenki préselte ide, a pompás Kárpát-medencébe eleinket, ám annyi bizonyos – leszámítva említett legjobbjainkat –, még ma sem tudtuk teljesen belakni. Még úgy sem, hogy a medence egy részét – hamis papírokkal – jó évszázada elkobozták tőlünk. Nem kis színjátékkal. És a komédia azóta is folytatódik. Tart. Változatlanul mezítlábas bugrisok vagyunk, bár egyszer sikerült befutballoznunk magunkat a nemzetek élmezőnyébe, s a világ boldogan fényképezkedett a Budai Vár, a Lánchíd és a Citadella tövében és persze Puskásékkal.
Most más helyzet van. Nem létező migránskérdés. Autentikus helyről tudjuk, éppen házmestereinktől, nyugatjáró legkiválóbbjainktól. Eddig ugyan azt mondták nekünk, tudatlanoknak, hogy ez álkérdés, figyelemelterelés, csupán Orbán találmánya, hogy pitiáner mindennapjaink égető gondjai helyett a gonosz migránsokkal foglalkozzunk. És tudja ezt a lassan negyven éve velünk közös konyhán élő jeles szomszédság is, amely valójában már menekülne a menekültek elől. Éppen legjobbjaink jelentették nekik nagy baráti összeborulás keretében. Ők régen is bejáratosak voltak a török Portára, a bécsi Hofba és hát természetesen a Kremlbe is. Manapság Brüsszel a módi. És mindenképpen van abban valami gyermeki ártatlanság, amikor jelentenek. Mint az óvodában. Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének panaszolják: óvónéni, Orbán Viktor kerítést épít, Novák Katalin idézte a Székely himnuszt.
S miközben bennünket szekíroznak Brüsszelből, európai értékeket, demokráciát, jogállamiságot, korrupciómentességet követelnek, az EU több potentátja is nyakig gázol a korrupcióban. Korrupt emberek tartják vissza a nekünk hivatalosan járó pénzeket. A feszítő, nem létező migráció kapcsán pedig elfelejtik, hogy a minden európai országot rémisztő bevándorlás közepette Árpád kis népe tízezrével fogadja be a háborúban álló Ukrajna menekültjeit.
Hát így nézünk ki. S nem tudom, hogy mi történne, ha most lenne nálunk népszavazás. Az EU-ról. Gondolom, maradnánk, hiszen az ember nehezen mozdul, s még akkor is tűr, tűr, ha sorozatban megalázzák. De mi lenne egy nem esetén a jelentőkkel? Belátom, nem a migránsözön, hanem ez az igazi álkérdés. Megélnének. Változatlanul békében, nyugalomban és tiszteletben. Hiszen az ő „szakmájuk”, a jelentéstevés, az árulkodósdi – még hazugon is – örök.
A szerző újságíró