Grund áltanárokkal

Színesnek szánt forradalmacska volt a pedagógusok életpályamodelljéről szóló parlamenti vita alkalmából a Kossuth téren. A csekély érdeklődés mellett internacionalista eszközökkel megrendezett esemény minden részletében megmutatta a szélsőbaloldali politika szinte összes elemét. Jó, itt nem lőttek, mint kilenc évvel ezelőtt a kijevi Majdanon vagy 2006 október 23-án Budapesten. Volt színpad úgynevezett szónokokkal. Gondosan összeválogatott zeneszámok tagolták a tüntetést. Némely tudósító azon fanyalgott utóbb, hogy a Mi vagyunk a Grund című, a tüntető gyerekek által igen kedvelt dalt már túl sokszor ordítják a hangszórók. Valami új nem biztos, hogy jobb, ám a felpörgött élet ritmusát tükröző nóta kéne már – írták.

A kívülállók arra is gondoltak, hogy a kortárs zene egyik legkiválóbb képviselőjének musicaldalát mennyire nem rongálja az az ótvaros ricsaj, ami az efféle áltüntetéseken körbeveszi. Azon is spekulálhatunk, hogy a valódi műalkotás, így ez az értékes dal mennyire érdektelenné teszi szerzője szélsőséges politikai nézeteit. Kit érdekel az, ha megüti szívét a zene?

Felesleges emberszámolással bíbelődni, az az egy-két ezer jól ismert alak most is elszántan nevetgélt, ugrált és ordított a téren, akárcsak a korábbi rendezvényeiken. Nem véletlenül használjuk ezt a szót, valami egészen elfuserált amatőr színielőadásra hasonlított a mutatvány. A pulpitus mindenesetre, jó sok mikrofonnal, ott feketéllett az Országház mellett. Ide sorakoztak fel a baloldali irodalmi színpad műkedvelő szereplői. Ennyi hamis hangon kiabáló, indulatain és lámpalázán uralkodni képtelen figurát ritkán látni együtt. Nem volt különbség a korcsoportok képviselői között. Az úgynevezett tanárok éppen olyan hisztérikusak voltak, mint a parlamentből hozzájuk kilátogató baloldali politikusok. Elnagyolt, suta mozdulatokkal kísérten köpködték tele a teret hazugságaikkal. Még az olyan ócska közhelyet is meglobogtatták, mint „a törvényhozás most veri bele az utolsó szöget a magyar oktatásügy koporsójába”.

Az idegbajosan rikácsoló suhancok és süldő lányok sem tettek másként. Mindenféle ostobaságot kiabáltak, szegényeknek remegett a kezük meg a hangjuk, és időnként beleordítottak a mikrofonba, valami ritmust integetve társaiknak, hogy ők is rikoltozzanak. Ilyeneket: „Mocskos Fidesz!” és „Orbán takarodj!”

Az eseményről készült videó-összeállítások – ezek a baloldali médiumokban jelentek meg villámgyorsan – központi figurája egy túlsúlyos kamaszfiú volt. Ő is lelkesen részt vett abban az akcióban, amellyel a forradalmi ifjak és a rendfenntartó erők viszonyát igyekezetek átfesteni. Felállt ugyanis a színpadra az a fiatalember, aki a várbéli kordonbontó randalírozás alkalmából társaival együtt megtámadta a rendőröket. Kapott könnygázt. Azóta már végighaknizta a brutális rendőrterrorról szóló áltörténetével és fényképeivel egész Európát. A giccsparádé talán leglátványosabb része következett. A könnygázos fiatalember az Országház mellett álló rendőrök felé fordult. Azt ordította, hogy most ez a tömeg igenis be fogja bizonyítani, hogy ők szelídek, mint a galambok. Papírrepülőket hajtogattak, ráírták, hogy nem, és azt a karhatalom elé dobálták. És jött a „tömegmegmozdulás” csúcspontja, felszólította társait, hogy tegyék a kezüket a szívükre, és a rendőrök felé fordulva énekeljék el a Szózatot.

Mindez semmi mást nem igazolt, mint hogy az úgynevezett tüntetőknek – legyenek gyerekek vagy felnőttek – fogalmuk sincs arról, mit is jelentenek a szavak: Haza. Magyarország. Rendületlenül.

A Grund a miénk. Mindannyiunké. Még azoké is, akik ostobán illegették magukat ezen a parádén.

A szerző író